2016. december 26.

10. Fejezet - Close up

Drága Olvasóim!
Szentestére terveztem a fejezetet, de ahogy elkezdődött a szünet, olyan szinten lettem beteg, hogy az ágyamból felkelni is alig tudtam és a napok többségét alvással töltöttem, így ahogy minden mással, a fejezettel is még jobban megcsúsztam. Most is beteg vagyok még, de nagyon szerettem volna befejezni és megosztani veletek, úgyhogy kisebb csúszással, de megérkeztem Karácsony másnapjára!
Én most sajnos vissza kell, hogy menjek tételezni, mert január első hetében egy komplett érettségit lenyomunk a fantasztikus iskolámban, de ígérem, hogy a következő részt sokkal hamarabb fogom hozni! Remélem, még idén, de ha nem, akkor jövő év elején valamikor mindenképp olvashatjátok már!
Addig is további jó pihenést, boldog újévet és sikeres vizsgaidőszakot mindenkinek!

Nekem annyira most nem tetszik ez a rész,
de mindenképp kíváncsi vagyok a TI
véleményetekre is!
Gabby



Marlon Rodriguez

Minél több időt töltök Frejával, annál inkább úgy érzem, hogy kezd kiismerni. És ez a szart is kiijeszti belőlem. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy valakit ennyire érdekeljen, hogy mit csinálok a szabadidőmben, hogy megy a tanulás, vagy csak egyszerűen mi van velem. A brazil családokban a szeretet megnyilvánulása inkább az, hogy rátelepednek az emberre, de olyan kurvára irritáló módon, hogy csak szabadulni akar tőle mindenki. Freja viszont pont csak annyit ad magából mindig, hogy még többet akarjak.
  Két hét telt el azóta, hogy megbeszéltük, hogy kiderítjük, mi van köztünk és fingom sincs, hogy előrébb léptünk-e vagy sem. Zara, Milan és Mira tudják, hogy találkoztunk párszor sulin kívül, meg elég gyakran beszélünk, de egyébként nem mondanám se nyilvánosnak, se hivatalosnak ezt az egészet. Ez a randizásos dolog nem az én világom. Nem vagyok hozzászokva, hogy várnom kell valakire, vagy tennem kell azért, hogy megkapjam. Az egyetlen nő az egész kibaszott világon, akinek megengedem, hogy madzagon rángasson, Freja Lundgren. És nem tudom megindokolni, miért van ez.
  A hóba dobom a cigimet egy utolsó slukk után, és bemegyek az iskolába. Nem hiszem el, hogy ebben a rohadt országban még március közepén is belefulladok a hóba. Olyan, mint az Antarktisz.
  A folyosón rengeteg ember van, a lányok pedig még mindig bámulnak, de nagyon nem tud érdekelni. Egy szőke érdekel, de mivel nem láttam még a kocsiját a parkolóban, biztosan nincs még itt. A szekrényemhez megyek, és ekkor jövök rá, hogy azt sem tudom, milyen óráim lesznek ma. Hajnal kettőig tetováltam a banda embereit, örülök, hogy egyáltalán fel tudtam kelni.
   Ráadásul tegnap beszéltem délután a családommal is és mindannyian ezzel a baszom programmal jöttek nekem. Anya nagyrészt arról beszélt, hogy hiányzom neki, és szeretné, ha minél hamarabb újra otthon lennék és nem hatezer kilométerre tőlük. Apa azzal próbált ösztönözni, hogy kevesebb, mint egy hónap múlva Stockholmban nyitja meg a legújabb hoteljét, ami miatt mindannyian ide repülnek és együtt mehetnénk haza. Csak az a gond, hogy ahhoz, hogy kiszabaduljak ebből a fagyos börtönből teljesítenem kell a program kezdetekor meghatározott célt. Ez pedig az, hogy fel kell hagynom minden illegális tevékenységgel. Ergo ki kell lépnem a bandából, ami nem olyan egyszerű. Vagy szarrá vernek és ha szerencsém van, túlélhetem, vagy feljelentem őket és a titkosszolgálattal együttműködve minden tagot lecsukatok, én pedig bekerülök a tanúvédelmi programba. Kurvára haza szeretnék már menni, de nem kezdhetek egy teljesen új életet mindenkitől távol új névvel. Az nem rám vallana.
  És mellesleg ők még nem tudják, hogy az én pletykás kisöcsém, Carlos elmondott nekem valamit, ami nagyon hasznos lehet számomra.
  A szekrényemnek dőlök, hátrahajtom a fejemet és becsukom a szemeimet. Már most van egy olyan sejtésem, hogy én ma nem maradok itt az iskolában.
  - Mi van, tesó, ennyire lefáraszt Freja? - hallom meg Milan hangját portugálul.
  - Hagyjál - morgom vissza. Semmi kedvem már reggel erről beszélgetni vele, pedig tudom, hogy érdekli a téma.
  - Komolyan, mi van köztetek?
  Kinyitom a szememet, oldalra fordulva nézek az unokaöcsémre. Férfi létére olyan rohadt kíváncsi és pletykás, mint valami tizenhároméves kislány.
  Az anyanyelvemen válaszolok a kérdésére. - Nem tudom. És nem akarok erről beszélni.
  - Pedig kéne. Nem húzhatod a végtelenségig, ezt te is tudod.
  - Milan, egyszer az életben próbálj már meg úgy tenni, mintha farkad lenne.
  Erre csak egy gyomorba öklözés a válasza. Sérti az egóját, amit mondtam, de tudja, hogy igazam van és össze kéne szednie magát. Nagyon próbálja visszaszerezni Zarát, ami most talán sikerülni is fog neki. Nincs különösebb bajom azzal a lánnyal azt leszámítva, hogy néha olyan, mint akinek elgurult a gyógyszere. Főleg, mióta nincs mellette Milan. Ráadásul Amirának hála véletlenül megtudtam, hogy Milan előtt Zara elég gyorsan váltogatta a csávóit, ami nem kéne, hogy újra kezdődjön. Nem fűznek hozzá különösebb érzelmek, de senkinek nem kívánom, hogy elkapjon egy seggfejtől valami nemibetegséget.
  - Jó reggelt - hallom meg azt az enyhén rekedt hangot és a borzalmas hanglejtést, amire egész reggel vártam.
  - Szia - nézek le Frejára, aki még magas sarkú cipőben is alacsonyabb nálam. Rózsaszín ajkai mögül kivillantja hófehér fogsorát, ahogy rám mosolyog. Zöld szemeit az enyémbe fúrja és jelenleg nem vágyom másra, minthogy itt helyben megcsókoljam.
  - Találkozunk törin, tesó - csap a vállamra Milan, amire egy fejbiccentéssel válaszolok.
  - Fáradtnak látszol - dönti oldalra a fejét az előttem álló angyal.
  - Nem aludtam túl sokat - felelem. Tudom, hogy meg fogja kérdezni, miért, és nagyon szeretném ezt elkerülni, ezért inkább másra terelem a témát. Valami olyanra, amiről tudom, hogy annyira lázba fogja hozni, hogy elfelejti, mit akart kérdezni előtte. - Milyen volt a reggeli edzés?
  - Egész jó, csak nagyon álmos vagyok miatta - megdörzsöli picit az arcát, mintha az segítene neki ébren maradni.
  - Ezen tudnék segíteni - húzom mosolyra a számat épp csak annyira, hogy azért még a szavakat le tudja olvasni róla. - Gyere haza velem és aludjuk át a mai napot.
  - Nem lehet - pislog fel rám. - Ha anya megtudná, hogy lógok a suliból, megölne. És azt ki kell érdemelned, hogy veled aludjak. - Ezzel most nem mond különösebb újdonságot. Freja Lundgrennél mindenért meg kell harcolni.
  - Miből gondolod, hogy anyukád megtudná? - közelebb lépek hozzá, ami miatt még jobban hátra kell hajtania a fejét, hogy rám tudjon nézni.
  - Mindent megtud. Azon is csodálkozom, hogy még nem jött rá, hogy veled találkozgatok.
  - Nem azt mondtad, hogy elmondtad neki? - kérdezem és ebben a pillanatban rám tör az a fura érzés, hogy szeretném, hogy mindenki tudja ezen a világon, hogy Freja az enyém. Nem akarom, hogy mások is úgy nézzenek rá vagy úgy érintsék meg, ahogy én teszem. És kezd zavarni, hogy nem csókolhatom meg bárhol vagy nem húzhatom magamhoz minden egyes pillanatban, amikor csak kedvem van hozzá.
  - Elmondtam, hogy randizom valakivel. Csak azt nem, hogy kivel.
  - Fasza - húzom el a számat.
  - Most mi rosszat mondtam? - néz rám ijedten, ami miatt nem tudok haragudni rá.
  - Semmit.
  - Mindegy, legyen szép napod. - Megforgatja a szemeit, és már indul is az terem felé, ahol órája lesz.
  Hagynom kéne, hogy elmenjen, nem szabadna utána mennem és pláne nem szabadna még véletlenül sem rosszul éreznem magam amiatt, hogy flegmáztam vele. Ehhez képest utána szaladok, mert nem akarom, hogy miattam legyen szar kedve.
 Óvatosan megragadom Freja karját és szembe fordítom magammal. Nincs különösebben meglepődve, hogy én érintettem meg, tudja nagyon jól, hogy rajtam kívül egyedül Zara az, aki olyan közvetlen viszonyban van vele, hogy ilyesmit csináljon. Minket meg azért elég könnyű megkülönböztetni.
   - Ne csináld ezt - kérlelem.
   - Nem csinálok semmit, de ha nem mondod el, hogy mi bajod, akkor mit kéne tennem? - vonja meg a vállát.
  Ebben a pillanatban eszembe jut valami, ami vagy életem legzseniálisabb ötlete vagy a legnagyobb faszság, amit valaha kitaláltam. - Mit csinálsz délután?
  - Ne tereld a témát - rázza meg a fejét, amitől a szőke loknink táncolni kezdenek az arca körül.
  - Nem terelem, csak válaszolj - ha tehetném, most az övébe fúrnám a szememet, hogy elfelejtse, hogy haragszik rám, de tudom, hogy figyelnie kell, hogy le tudja olvasni a számról, amit mondok, így nem teszek semmit.
  - Nem csinálok semmit. Nincs ma már több edzésem és tanulnom sem kell - adja meg magát végül egy sóhaj után.
  - Akkor ötre érted megyek. Gyere el velem valahova és mindent elmagyarázok - olyan erősen próbálom meggyőzni, ahogy csak lehet.
 - Megígéred? - Rám mereszti a hatalmas zöld szemeit. Még kicsit duzzog, de sikerült megpuhítanom. A faszom se gondolta volna, hogy a lányok egy ilyenen is kiakadnak. Azt meg pláne nem, hogy mint valami idióta elkezdem kiengesztelni, ahogy csak lehet. Mint egy nyuszis mamusz, bassza meg.
  - Meg - mosolygok rá.
  Elfordítja a fejét, de mikor visszanéz, olyan mosoly terül el az arcán, amilyet akkor szoktam kapni, ha legyőzöm valamiben. Mint például, mikor Zaráékkel valami bugyuta társasjátékot játszottunk és én nyertem ellene. - Nem hiszem el, hogy mindent ilyen könnyen elnézek neked.
  Nem gondolkozom, csak közelebb lépek és Freja derekára simítom a kezemet, miközben beszélek. - Remélem lesz elég türelmed, mert ez még csak a kezdet - mondom, majd alig érezhetően végigsimítok az arcán. Olyan puha a bőre, hogy félek, hogy ha erősebben érnék hozzá, fájdalmat okoznék neki.
  Nem hagyom, hogy reagáljon, zsebre dugom a kezeimet és már el is sétálok, de nem bírom ki, hogy ne mosolyogjak. Tudom, hogy most meg van zavarodva, ismerem már ennyire. Nem hagyhatom, hogy túlságosan nyeregben érezze magát, főleg, mert ő sem hagyja nekem.
  Nem vicceltem, mikor azt mondtam, hogy ellógom a mai napot. Azzal a lendülettel, ahogy Frejának hátat fordítok, már megyek is ki az iskola ajtaján és vissza se nézek.
  Út közben azonban úgy döntök, alvás helyett inkább felhívom Ernestót, hogy kapja össze magát, mert most fejezem be a múlt heti tetkóját, nem holnap. Így legalább ezt letudom, utána meg koncentrálhatok az angyalomra este.
  A raktár bejáratánál találkozunk, együtt lépünk be az ajtón. Csak ketten vagyunk lent, a többi seggfej nincs itt hála égnek, Horatio meg a hangokból ítélve éppen a kurváival van elfoglalva az irodájában.
  A tetováláshoz egy külön szoba van fenntartva, ahol mindenkinek be kell tartania a szabályaimat: nem jöhetnek be sem részegen, sem bedrogozva. Senkit nem vagyok hajlandó ilyen állapotban varrni, és azt sem viselem el, ha ilyen szarokat hoznak ide be, mert fertőzésveszélyes. Ebben az egy szobában még a dugás is tilos, és ezzel mindenki tisztában van. Szerencsére mindenki felfogja a borsónyi agyával, hogy ez fontos és csak akkor jönnek be, ha én is itt vagyok. Ezt leszámítva az ajtó zárva van és mindig nálam van a kulcs hozzá.
  Ernesto leül a székbe és csendben figyeli, amíg előkészítek minden szükséges kelléket és mellé ülök. A tetoválásának vázlata van előttem. A bal felkarjára varrok egy sleeve-et, aminek az alapja már megvan, és ahogy látom, eléggé be is varasodott már a seb ahhoz, hogy folytathassam.
  - Azt mondtad, tetszett a színes és a sima fekete változat is, úgyhogy csináltam egy harmadikat, amiben van egy kicsi mindkettőről. Döntsd el, melyiket varrjam, és befejezem még ma - rakom le Ernesto elé a füzetet. A telefonom rezegni kezd a zsebemben. Carlos hív, de kinyomom és csak egy gyors üzenetet írok neki, hogy most nem tudok beszélni, majd újra Ernesto felé fordulok.
  - Ezt szeretném - mutatja fel a harmadik változatot.
  Nem ér nagy meglepetésként a választása. Annyi embert varrtam már és annyinak terveztem már tetoválást, hogy nagyon gyorsan rá tudok már hangolódni a vendégeim elképzeléseire és ízlésére. Az előttem ülő bandatag sleeve-e így lesz alapvetően fekete néhány pirosas mintával. Emiatt viszont ma csak a fekete részeket tudom megcsinálni, a színeset pedig még egy következő alkalommal kell majd, hogy biztosan minden rendben legyen az egésszel.
  A munkámra figyelek, kizárom a mára már megszokottá vált zúgást, ami a gépből jön. Néha tartok egy kis szünetet, ahol érzékenyebb még a seb, ott próbálok gyorsabban dolgozni. Teljesen a gondolataimba merülök, kikapcsolja az agyamat a munka. Az jár a fejemben, hogy minél szebb legyen, hogy ne csak Ernesto, de én is elégedett lehessek a végén.
  - Miért vagy még itt? - Meglepődök a kérdésen, hirtelen nem is értem.
  - Varrlak, ember, hol máshol lennék? - ráncolom össze a szemöldökömet.
  - Nem erre gondoltam. Miért vagy még mindig bandatag?
  - Otthon apám pár épülete elvileg olyan területen áll, ami a bandához tartozik. - Bár erősen kétlem, hogy ilyen környékeken is lennének telkeik, de kurvára nem gondolkoztam ezen, mikor arról volt szó, hogy a családomnak baja lehet.
  - Én azt hittem, te okos srác vagy, de úgy tűnik mégse veszed észre a kiskapukat.
  - Mi van? - nézek fel a karjáról az arcára miután leállítom a gépet.
  - Apám is tag volt már, és az ő apja is. Tudom, milyen volt ez az egész régen és hidd el, itt mindenki puhapöcs, csak a szájuk jár. Eltörik a kezedet vagy a lábadat, de nem tudnának ennél nagyobb kárt tenni senkiben. És ez Rioban is ugyanígy van, hidd el nekem. - Lehet van valami abban, amit mond, mert Carlosszal is történhettek volna ennél sokkal rosszabb dolgok is, mikor elvitték. - A szüleim meghaltak egy repülőgép balesetben öt éve, azóta én nevelem a három húgomat és pont miattuk sosem vállalom el Horatio egyik megbízását sem. Mert ha én börtönbe kerülök, nem lesz, aki vigyázzon rájuk. Soha semmit nem csináltak még, mikor nemet mondtam, mert nem mernek és nem is tudnak már. Csak az arcuk nagy, de nem kell nekik a balhé. - Őszintén sajnáltam, amiért neki kellett a három kislányt eltartani és felnevelni, de nem értettem pontosan, hova akar kilyukadni. - Az apádnak rengeteg pénze van. Ki tudna váltani. Sőt, akár te magad is elérhetnéd, hogy kirakjanak.
  - Hogyan? - nyílnak kerekre a szemeim. Megvan az előnye annak, hogy ez a szoba hangszigetelt.
  - Ember, te tényleg nem használod az agyadat? - csap a homlokomra. - Nem szeretik a feltűnést, te meg hírességnek számítasz otthon. Na, szerinted hogyan, baszki?
  - Hogy nekem ez eddig miért nem jutott eszembe?! - ér el a megvilágosodás. Én vagyok a barom, hogy eddig nem használtam ezt ki! Ebben a pillanatban születik meg a fejemben a terv arról, hogy hogyan fogom elérni fél éven belül, hogy szabad ember lehessek újra és soha többé ne kelljen kapcsolatba lépnek ezekkel a férgekkel.
  Ernesto nyugtázza, hogy elérte a célját, és ezután már nem szólal meg többet. Hagyja, hogy a tetoválásán dolgozzak és gondolkozzam közben.
  Miután befejezzük, Stockholm belvárosába megyek. Ma este tényleg normálisan kéne felöltöznöm és mivel az öltönyeim otthon vannak, muszáj vennem egyet. Alapvetően nem szeretem szórni a pénzt, főleg, ha nem én kerestem meg. Születésünkkor apa nyitott egy alapot mindannyiunk számára, ahova elég nagy összeget rakott be ahhoz minden éveben, hogy életünk végéig fedezze minden kiadásunkat. A tizennyolcadik szülinapomon megkaptam a kártyát és a csekk-könyvet, de nem sokat használtam őket azóta sem. A varrásból mindig volt annyi pénzem, amire szükségem volt a mindennapokban, úgyhogy elhanyagolhat mennyiség hiányzik csak belőle.
  Az üzletben először meglepődnek, mikor bemegyek, senki nem gondolná, hogy egy szakállas, kivarrt srác ilyen helyen vásárolna. Aztán mikor előkerül a Rodriguez fejléces csekkfüzet, hirtelen sokkal kedvesebbek lesznek. Nem szeretem ezt, mert ez nem nekem, hanem apámnak szól igazából. Hugo Rodrigueznek és a szállodaláncának.
  Egy sötétkék öltönyt választok, hozzá fekete, bőr cipőt és övet. Fekete és fehér ing között vacilálok. Az eladónak sikerül olyan anyagú darabot találnia, amin nem üt át a tetoválásom, így a fehér győz. Úgy döntök, ki fogom gombolni a felső néhány gombot, így nyakkendőre nincs szükségem. Eleve utálom őket, ha nem muszáj, nem szopatom meg saját magamat.
  Egy órám van elkészülni, úgyhogy még az is simán belefér, hogy megigazítsam a szakállamat és előkeressem a mandzsettagombokat, amiket még a nagyapám hagyott rám. Miközben elkészülök, végig azon gondolkozom, vajon Freja mit csinál éppen, mit fog felvenni. És legfőképp azon, hogy mit fog szólni a meglepetésemhez.
  Egy fekete limuzin vár a ház előtt. Zara és Amira nincsenek itthon, így nem kell válaszolnom végtelen idióta kérdésre indulás előtt. Pontosan öt órakor parkolunk le Freja szüleinek háza előtt. Ahogy kiszállok, egyből nyílik a bejárati ajtó. Egy középkorú hölgy megöleli a szőkeséget, mielőtt elindulna felém. Gondolom ő lesz Martha a házvezető, mert Freja elmondása alapján az anyja nem épp egy szeretetteljes valaki.
  Fehér szövetkabátot visel a ruhája fölött, amit nem cipzározott össze, így láthatom mi van alatta. Egy hófehér ruhát visel, ami teljesen az alakjára simul és a combja közepén ér véget. Magassarkúba bújtatott lábai iszonyatosan hosszúnak tűnnek a rövid szoknyában. Arany színű haja minden lépésnél meglibben, ahogy mosolyogva felém sétál. Nem tudom elfordítani a tekintetemet és egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne, ha inkább itthon maradnánk.
  - Szia - pislog fel rám, amivel visszahúz a jelenbe.
  Egy szó nélkül húzom magamhoz, ajkaim máris az övére tapadnak. A nyelvemmel épphogy megérintem az ajkait elválasztó kis rést, máris szétnyitja a száját. Készségesen hagyja, hogy a nyelvemmel táncba hívjam az övét, miközben ujjaival a hajamba túr.  Ha tehetném éjjel-nappal csókolnám! Túl finom és túl puha. Elönt a forróság, és érzem, hogy nem lesz jó vége, ha most nem engedem el.
  Pár centivel hátrébb húzódom, hogy tudjon olvasni a számról. - Szia - mosolygok le a lányra, aki még tűsarkúban is jóval alacsonyabb nálam. Nem gondoltam volna, hogy valaha is használni fogom ezt a szót, de imádnivaló, hogy ilyen kicsi és ennyire beleillik az ölelésembe.
  - Mi ez az autó? - mutat a limuzinra mögöttem.
  - Szállj be, és elmondom. - Sajnos túl hamar engedelmeskedik a kérésemnek, így nincs más választásom, mint beszélni egy olyan témáról, ami számomra az egyik legnehezebb mind közül. - Emlékszel, mikor a családomról kérdeztél? - Mikor óvatosan bólint, elkapom az egyik kezét és összekulcsolom az ujjainkat. Ez ad most erőt ahhoz, hogy végigmondjam.
  - Nem akartál válaszolni nekem, ezért inkább tereltél. - Az út gyorsan suhan mellettünk, miközben a beszélgetünk.
  - Pontosan. - A szabad kezemmel a hajamba túrok, mielőtt ismét a mellettem ülő lányra néznék. - Az apám Hugo Rodriguez, a szállodalánc tulajdonos. - Látom, ahogy hirtelen kerekebbek lesznek a szemei a meglepettségtől. - Azért nem akartam válaszolni, mert ez mindig, mindenhol téma, és kurvára unom, hogy a Rodriguez logótól hirtelen mindenki olyan kibaszott kedves lesz hirtelen. - Freja megszorítja a kezemet.
  - Szóval innentől legyek veled bunkó inkább, értettem - fura hanglejtéssel beszél most is, de tudom, hogy viccnek szánja, ezért elmosolyodom.
  - Inkább legyél türelmes, angyalom - megsimogatom az arcát, ahogy elismétlem, amit reggel mondtam neki. - És a családommal is.
  - Miért mondod ezt? - vonja össze a szemöldökét.
  - Mert ez a meglepetésem - nagyot nyelek, mielőtt folytatnám. A szívem gyorsabban ver és izzad a tenyerem, mert kibaszottul félek, hogy mi lesz, ha azt mondja a következő mondatom után, hogy inkább vigyem haza, mert ez már sok neki. - Noel kiállításának a megnyitójára megyünk.

2016. december 18.

Hírek - avagy hova tűntem már megint?

Drága Olvasóim!
  Tudom, hogy szörnyen dühösek vagytok már rám, amiért megint ilyen sokat kell várnotok, de nagyon húzós ez a félévem sajnos. Először volt a szalagavató, most meg a kisérettségi. Tényleg, decemben 2-án lement a szalagavató, amit egyébként imádtam és nagyon jó érzés volt, mikor a sulitársaim megláttak a hófehér hercegnőruhámban ésazt mondtál, hogy gyönyörű szép vagyok, az ezt követő hetek pedig teljes egészében a kisérettségiről szóltak már. Hogy mikor írjuk az írásbeliket, ki mennyi szóbeli tételt tud kidolgozni és persze ezek mellett készülnünk kellett a rendes órákra is. Ráadásul a laptopom újra szervízben van, pedig egy fél éves laptopban nem kéne állandóan alaplapot cserélni normális esetben. Kössz, a semmit ASUS!
  Viszont ezek ellenére is sikerült már az új fejezet felét megírnom, és bár nekem iszonyatosan nagy szopás lesz a szünetem, mert a január 3-ai hét minden egyes napján valamilyen vizsgám lesz, nagyon igyekszem Karácsonyra elkészülni vele! Beharangozóban annyit szeretnék csak mondani, hogy egy hatalmas fordulatat fog tartalmazni, az ez utáni fejezet pedig az egyik személyes kedvenc részem a történetben!
  Ha ezekkel a vizsgákkal végzek, akkor viszont április elejéig nem lesz már több, így remélhetőleg be tudok vezezni egy olyan rendszert, amiben legkésőbb két hetente érkeznek az új fejezetek. Nagyon szeretném az érettségi előtt még lezárni a Prisont, amiből egyébként annyira már nincs sok, mert 15-17 fejezetesre terveztem. És a jó hír, hogy így ha lemennek az érettségi szóbelik is, azonnal startolhat is a Passion, amit elképesztőrn imádok már most, a kedvencem mindhárom közül és alig várom, hogy ti is olvashassátok végre!
  Nagyjából ennyit szerettem volna. Amíg én tanulok és dolgozom az új fejezeten, addig pedig mindenkinek szép téliszünetet és sikeres vizsgaidőszakot!❤

Puszillak titeket,
Gabby

2016. november 1.

9. Fejezet - Winning ground

Drága Olvasóim!
Tudom, hogy nagyon sokáig voltam távol ismét, és hatalmas bocsánatkéréssel tartozom! Egyszerűen annyi dolgom van az iskola miatt, hogy tényleg azt se tudom, hogy hova kapjak, és folyamatosan, mindennel elmaradásaim vannak. Nagyon nagyon szívatnak minket így az utolsó évben, és konkrétan nincs olyan hét, hogy ne írnánk minimum három dolgozatot, és mi tényleg minden órán felelünk is. Ezek mellett pedig ott van a tételezés, mert nekünk január harmadikától egy héten át kisérettségi van, ahol az összes érettségi tételt tudni kell, és persze a szalagavatós próbák tömkelege. Nem viccelek, még most a szünetben is kinyitották a sulit csak nekünk, hogy a táncpróbákat meg lehessen tartani.
Amiatt is elnézést kell kérnem, hogy két héttel később hoztam a fejezetet, mint amit a Facebook profilomon beharagoztam. Kész lettem volna a résszel, de aztán a laptopom, ami konkrétan négy hónapos, egyik napról a másikra nem kapcsolt be, szóval szervizbe kellett küldenem, és csak ezen volt rajta a rész, így amíg nem kaptam vissza, nem tudtam befejezni és közzétenni sem.
Most azonban sikerült a végére érnek egy olyan résznek, ami egyrészt viszonylag hosszú is lett, másrészt pedig két fontos csomópont is van benne. Biztos vagyok benne, hogy tudni fogjátok, melyik kettő ez. És nem utolsó sorban, elhangzik benne egy olyan mondat is, amit már a trailerben is láthattatok.
Szeretném megköszönni ezt a csodás kinézetet, ami Lia Searson munkája és hűen tükrözi a jeges Svédországot. Imádom ezt a munkádat is, drága! Nektek hogy tetszik?
A fejezet végén pedig ne felejtsétek el elmondani nekem a véleményeiteket, mert most különösen kíváncsi vagyok! <3

Jó olvasást,
Gabby



Freja Lundgren

  
Azt hiszem, a tizennyolcadik születésnapom egyszerre az eddigi egyik legjobb és a legszörnyűbb is mind közül.
  A szombat estére csak foltokban emlékszem, ami miatt iszonyatos bűntudatom van. Tudom, hogy pár sráccal ittam együtt a rögbi csapatból, és, hogy Marlon is odajött, de innentől, mintha elvágták volna a filmet - minden kiesik. Az egyetlen ember valószínűleg, aki meg tudja mondani, hogyan alakult az estém további része, az a brazil fiú, de félek, hogy mit gondolhat rólam most.
  A vasárnapról meg inkább ne is beszéljünk. A poklok pokla volt. Nem csak hihetetlen másnapos voltam, de a szüleim partyt is adtak a tiszteletemre, ahol el kellett játszanom, hogy minden rendben van. Végtelen olyan ember volt, akiket eddig maximum látásból ismertem csak, és aznap kifejezetten megerőltető volt számomra a bájcsevely. Hasogatott a fejem, így nehezen tudtam csak koncentrálni, ezeknek az embereknek pedig szerintem fáj volna, ha normálisan artikulálnak. Valószínűleg a megengedettnél eggyel többször sikerült visszakérdeznem, mert anyám olyan jelenetet rendezett, miután a vendégei távoztak, amilyet már nagyon rég nem. Kiabált velem, hadonászott az arcom előtt, és még az egyik vázát is a földhöz vágta. Apa meg csak ült és a laptopja fölött átnézve szemlélte az eseményeket. Esze ágában nem volt közbelépni. Elviseltem, amit kaptam, mert nem volt más választásom. Amíg a szüleim házában élek, azt kell tennem, amit ők diktálnak. A kiköltözés pedig sajnos annyira nem egyszerű számomra. Egy lakásvételhez nyilván kell ügyvéd is, abból meg aztán csak még nagyobb botrány lenne, ha anyám helyett keresnék egy másik ügyvédet és fizetnék neki.
   Hétfőn nagy reményekkel és kemény elhatározással lépek be az iskola ajtaján a reggeli edzésem után. Elhatároztam már tegnap, hogy beszélek Marlonnal, és szándékomban áll meg is tenni ezt.
  Ez első pár órám úgy telik el, hogy nem is látom a brazil fiút, hiába pásztázom a tömeget szünetekben. Zara egész nap furán viselkedik, de akárhányszor kérdezem, mi baja, azt válaszolja, semmi. Aggódom érte, de ismerem. Tudom, hogy neki arra van szüksége, hogy előbb magában átgondolhassa a dolgokat, mielőtt bárkinek is beszélne róluk. Ebben pontosan az én ellentétem - én túl szenzitív vagyok ahhoz, hogy titkoljam az érzéseimet azok előtt, akiket szeretek.
  Barátnőm viselkedése akkor válik tényleg nagyon, nagyon furává, mikor az utolsó óránk utáni szünetben találkozunk Milannal és Marlonnal. A szekrényeik pont a mieink mellett vannak, így alkalmasnak látom a pillanatot, hogy beszéljek Marlonnal, hiszen Zara és Milan úgyis egymással lesznek elfoglalva. A tervem ott bukik meg, mikor legjobb barátnőm összenéz a barátjával, majd bevágja a könyveit a szekrényébe, becsapja az ajtót és a kijárat felé siet magassarkú csizmájában. Milan szó nélkül ered a nyomába, hátha még sikerül utolérnie. Mindketten frusztráltak voltak és vágni lehetett köztük a feszültséget. Megfogadom, hogy a délutáni erőnléti edzésem után felhívom Zarát és részletesen kifaggatom mindenről, mert szinte biztos vagyok benne, hogy valami rossz történt kettejük közt.

2016. szeptember 20.

Néhány dolog

Drága Olvasóim!
  Sajnálom, hogy az utóbbi időben ismét így eltűntem. Nem szeretnék sokat magyarázkodni emiatt, mert biztos vagyok benne, hogy unjátok már a kifogásaimat. Mindenről a végzős év tehet! A napjaim tanulásból, tételezésből és szalagavatós próbákból állnak. Ma például reggel háromnegyed héttől egészen délután háromnegyed háromig suliban voltam, ez idő alatt pedig lement az egyik próbánk, és írtam két nagyon nehéz dolgozatot. Délután pedig természetesen még a csodás faktom után folytathattam a tanulást és a tételezést, hiszen a nap nekünk minimum negyvennyolc órából áll a tanáraink szerint.
  A lényeg, hogy igyekszem a jövő hétre összehozni egy új fejezetet, hiszen a történet közepén vagyunk és kezdenek beindulni az események!
  Nagyon szeretném ismét megköszönni a csodás új kinézetet Lia Searsonnak! Fantasztikus voltál ismét, drágám!
  Néhány hete Kim Cox készített velem egy interjút a Prison kapcsán, amelyet a Paletta című blogon tett közzé. Az interjút ITT olvashatjátok.
  Illetve Alicia Howll készített egy olvasói videót a bloghoz, amelyet IDE kattintva ti is megnézhettek Alicia YouTube csatornáján. Minden ilyesminek nagyon nagyon örülök, úgyhogy a bárki bármit készít, legyen az plakát, kép, videó, akármi, nyugodtan küldjetek el nekem! Ehhez az elérhetőségeimet természetesen megtaláljátok az Információk oldalra kattintva.
  És a Palettán egyébként találtam egy nagyon jó TAG-et, amit én is kitöltöttem. Személyesebb kérdések vannak benne, szóval ha valaki szeretne kicsit többet megtudni rólam, a bejegyzés olvasható a Like no one's watchingon, aminek a linkjét a modulsávban megtaláljátok.
  Amíg én a fejezeten dolgozom, meséljetek, ki hogy van, milyen az idei év? <3

Puszillak titeket,
Gabby

2016. augusztus 12.

8. Fejezet - Fire in the rain

Drága Olvasóim!
Kivételes alkalmak egyike, de sikerült még most befejeznem az új részt, és úgy gondoltam, hogy mivel az előzőre olyan sokat kellett várnotok, már most meg is osztanám veletek!
Számomra alapvetően könnyebb Marlon szemszögéből írni, pont ezért sikerült együltő (hogy az istenbe kell ezt írni? :"D) helyemben befejezni a részt, de az érzéseket nem tudom, hogyan kéne pontosan leírni az ő szemszögéből, ezért bármilyen észrevételt szívesen fogadok!
Jövő héten hétközben én külföldön leszek, hétvégén pedig bulizni fogok, illetve a fogadott bátyámmal leszek, aki erre a hétre jött haza Lengyelországból, és legközelebb csak a szalagavatómon láthatom, szóval remélem, meg tudjátok érteni, hogy miért kell most többet várnotok majd a következő fejezetre.
Ennél a résznél pedig hangsúlyozottan kíváncsi lennék a véleményeitekre, mert eléggé meghatározó, úgyhogy kérlek, hagyjatok nyomot magatok után! Akár a két fejezetről egyben is írhattok, vagy a történet egészéről, ahogy nektek jobb!

Jó olvasását,
Gabby
 


Marlon Rodriguez


Ha most valaki megkérdezné tőlem, mi az a dolog, amire a legjobban vágyom a világon, azt mondanám az, hogy végre vége legyen ennek az átkozott napnak! Kialvatlan vagyok, mert minden este a bandatagokat tetoválom éjfélig, reggeltől pedig iskolába járok a legnagyobb örömömre. Most meg ráadásul a Frejával közös próbánk után hazajövök, és Zara befog lakást dekorálni úgy, hogy ő amúgy közben a barátnőjével van és Amirával ketten itthagyott minket egy dossziényi utasítással.
  Olyan szinten tele van a tököm a mindenféle rózsaszín, csillogó szarokkal, hogy egyszerűen szavak sincsenek rá. Ráadásul a nő vagy száz embert meghívott egy olyan meglepetésbulira, ahol az ünnepelt egy rohadt hangot sem hall. Nem is értem, hogy ez hogy nem jutott el a tudatáig!
  A zsebemben rezegni kezd a telefonom. Megnézem az üzenetet, és látom, hogy Carlos írt, hogy hívjam fel, ha van egy kis időm. Az öcséim nem igazán tudnak mit kezdeni az öt órás időeltolódással, ami köztünk van, ezért azt a megállapodást kötöttük, hogy írnak, ha beszélni szeretnének, és amint tudom, hívom őket.
  Tisztában vagyok vele, hogy Zara vendégei lassan mind megérkeznek, ahogy azzal is, hogy fél órán belül itt lesz Freja, pont ezért még telefonálás előtt lezuhanyzom és átöltözöm. Törölközőben sétálok végig az emeleti folyosón, és imádkozom, hogy Zara vagy Amira egyik kiéhezett, ribanc barátnője se lepjen most meg a jelenlétével, mert a legkevesebb kedvem sincs beszélgetni velük. Ha meg csak annyit mondanék, hogy van tíz szabad percem, jöjjön be a szobámba és szopjon le, egy faszparaszt lennék konkrétan.
  Nem öltözöm ki túlságosan, mert nem látom értelmét. Fekete farmert és bakancsot veszek, hozzájuk egy fehér inget, aminek felhajtom az ujját. Tőlem ennél többet nem várjon senki.
  Lent már zsúfolásig van a lakás emberekkel, ezért inkább felveszem a kabátomat és a hátsó teraszra megyek telefonálni. Nálunk este kilenc óra, ami azt jelenti, hogy otthon most délután négy van.
  A kisöcsém a második csengetésre fel is veszi, és egyből beleszól a telefonba.
  - Mi újság, öcsi? - kérdezem tőle.
  - A faszom kivan mindenkivel - hallom az ingerültséget a hangján. Carlos a legforrófejűbb hámunk közül.
  - Mi történt? - leülök az egyik székbe, és rágyújtok. Látom, hogy hosszú beszélgetésnek nézünk elébe.
  - Elegem van a semmittevésből. Csak fekszem az ágyban, nyomkodom a telefonomat vagy a laptopot, közben meg mindenki körül ajnároz, mintha minimum valami halálos betegségem lenne. Kurvára utálom ezt, én csak vissza akarok menni a pályára, főleg, hogy június végén próbajátékom lesz a Santosnál. Ha jól játszom, jövőre már a felnőtt ligába kerülhetek, de rohadtul nem fog menni, ha nem kelhetek fel innen gyakorolni.
  - Carlos - dörzsölöm meg a szemeimet. - Ketté van törve a sípcsontod, kisöcsém. Mégis hogy szeretnél most felkelni az ágyból és focizni?!
  - Tudom, hogy nem lehet, pont ezért vagyok ennyire kiakadva. Hiányzik a játék. Az edzések, a meccsek, de még a köcsög edzőim is - elszomorodik a hangja, és tudom, hogy itt az ideje témát váltani, mert utál az érzéseiről beszélni.
  - Anya elkezdett fizioterapeutát keresni?