2016. augusztus 12.

7. Fejezet - Hot and cold

Szép hajnalt, Drágáim!
Ebben a pillanatban végeztem az utolsó simításokkal is a fejezeten és egy gyors átolvasás után már közzé is teszem, hogy ti is újra olvashassátok Marlon és Freja történetét!
Én úgy érzem, hogy visszatérésnek nem rossz ez a rész, bár picit kiestem a Prisonból, ez alatt a majdnem fél év alatt (jó isten, hogy hagyhattalak itt titeket ennyi időre fejezet nélkül?!), amíg az IBYL-ot írtam, illetve a másfél hónap munka miatt, de mivel közel áll hozzám a történet, szerintem gyorsan vissza fogok rázódni.
A cselekmény csak most fog beindulni, így most jó darabig szeretnék erre az egy blogra koncentálni. Ez persze azt jelenti, hogy csúszik még kicsit az Exit nyitása, de azt is, hogy ide most sokkal gyakrabban (reményeim szerint max. két hetente) érkeznek majd a fejezetek.
Jövő héten én külföldre megyek a barátaimmal, így lehet Marlon szemszögére kicsit többet kell majd várnotok, de az is lehet, hogy még a héten sikerül megírnom, és közzétennem. Attól függ, mennyi szabadidőm lesz. A jövőre vonatkozóan pedig azt is el kell mondanom, hogy pár hét múlva kezdődik a végzős évem, ami rengeteg tételezéssel és tanulással fog járni, de nagyon igyekszem majd a blogolásra is elegendő időt fordítani.
Most pedig jó olvasást a várva várt hetedik fejezethez, és ne feledjétek, várom a véleményeiteket most is! <3

puszillak titeket,
Gabby



   Freja Lundgren
 


Igyekszem kizárni a derekamba hasító fájdalmat, és úgy lépkedni a magas sarkú cipőimben, mintha semmi bajom nem lenne. Ma délután a bemutató előtti edzésen hatalmasat estem, mert az egyik akadálynál rosszul volt kimérve a távolság, így nem tudtuk átugrani Magickel. Bevertem a derekamat, amit akkor nem éreztem olyan nagy dolognak, simán megcsináltam a bemutatót és a fogadáson is gond nélkül részt tudtam venni, most viszont egyre jobban kezdem érezni.
  Nem tudom eldönteni, hogy merjek-e így vezetni egyáltalán, vagy inkább kérjem meg Marlont, hogy vegye át a sofőr szerepét. Fogalmam sincs, mennyire értékelné a kérésemet. Valószínűleg egy hisztis libának gondolna, ráadásul ha csak hazavisz a kocsimmal, aztán ő is hazamegy Zaráékhoz, a szüleimnek fel fog tűnni, hogy az autóm nem áll a garázsban, kérdezősködni fognak, és anya megint csak veszekedni fog velem amiatt, hogy a díjugratás mennyire értelmetlen és veszélyes sport, és, hogy ő már rég megmondta, hogy abba kéne hagynom.
  Végül úgy döntök, hogy bírni fogom a vezetést, mert muszáj. Nem nyafoghatok, és a mellettem sétáló brazil fiú sem éppen a segítőkészségéről híres. A szemem sarkából nézek rá - cigi lóg ki a szájából és a telefonját nyomkodja. Láthatóan nem akar beszélgetni, így én sem erőltetem, hagyom, hogy elmerüljön a dolgaiban, amíg én azon gondolkozom, vajon mennyi idő, mire elmúlik a zúzódásom, és, hogy addig hogyan fogok edzeni.
  Az autóban is csendben utazunk - már amennyire én ezt meg tudom ítélni -, ezért egy idő után a rádióhoz nyúlok és bekapcsolom azt az adót, amire Zara szokta állítani, mikor mellettem ül. Nekem mindegy, hogy szól-e bármi, ő azonban állítja, hogy itt jó zenék mennek, bízom benne, hogy Marlont is feloldja picit és nem fog ennyire görcsösen ülni mellettem.
  Sokak szerint nem szabadna vezetnem, de az oktatóim szerint addig nem lehet gond belőle, amíg odafigyelek mindenre, amennyire csak lehet. Pont ezért sokkal figyelmesebben vezetek, mint mások. Nem beszélgetek közben, nem nyomkodom a telefonomat és nem nézegetek másfele. Most is csak halványan érzékelem, hogy Marlon felnéz, mikor meghallja a zenét, majd rám pillant, aztán visszafordul a telefonjához. Nem tudom, hogy tudatosan nem beszél-e hozzám, hogy ne zavarjon meg, vagy csak simán elege lett mára belőlem, mert elég sokat voltunk együtt, amíg a lányok ruhákat próbáltak.
  Most a szokottnál is jobban koncentrálok a vezetésre, kizárom a derékfájásomat is, mert hatalmas késztetést érzek rá, hogy megfeleljek Marlon elvárásainak. Zara rémesen vezet, egyedül azért ült be mellém, mert engem jobbnak gondol nála, így muszáj a legtöbbet kihoznom magamból. Fél szemmel észreveszem, hogy a telefonom felvillan és több üzenetet is jelez, de nem foglalkozom vele annyira, hogy megnézzem, ki írt, ráérek otthon válaszolni egyrészt, másrészt meg most tényleg nem sok kedvem van az emberekhez. Kimerült és stresszes vagyok.
  A gondolataim akaratlanul is a lovarda felé kalandoznak. Egyetlen versenyem van az EB előtt. A kijutásomat ugyan semmi nem befolyásolja már, mégis szeretném a legtöbbet kihozni magamból. Az idei Európa Bajnokság esélyeseként tartanak számon, ami nagyon megtisztelő, de egyben rengeteg terhet is ró rám, hiszen meg kell felelnem ennek az elvárásnak és lehetőleg arannyal távoznom, attól függetlenül, hogy a riói kvalifikációmhoz akár egy bronz is elég lenne. Mint minden sportolónak, nekem is álmom az olimpia, és persze, hogy ott aranyat szerezhessek, de nem áltatom magam, tudom, hogy ezért rengeteget kell dolgozni, ráadásul az első olimpiáján nagyon kevés ember tud egyből érmet szerezni.
  Zaráék háza előtt megállok, Marlonra pillantok, aki visszanéz rám. Nem úgy látszik, mint aki mostanában ki fog szállni az autómból. Kérdőn oldalra döntöm a fejemet, mire végre kimondja, ami egészen eddig a fejében motoszkált.
  - Miért kapcsoltál rádiót, ha nem is hallod a zenét?
  - Én nem hallom, de te igen - mondom ki a teljesen egyértelmű dolgot. - Gondoltam nem szeretnél csendben ülni mellettem húsz percen keresztül, és mivel én vezetés közben nem tudok beszélgetni, ez maradt.
  - Jó, akkor legközelebb én vezetek, hogy tudjunk beszélni - olvasom a szájáról a szavakat.
  - Lesz legközelebb? - kérdezem meglepetten.
  - Sosem tudhatod - félmosolyra húzza a száját, amitől a gyomrom görcsbe rándul. Egyszerre érzem jónak és természetesnek ezt a reakciót, és szánalmasnak is, mert én nem akarok olyan lenni, mint a többi lány, aki a nyálát csorgatja a brazil fiú után. Az nem én lennék. Gyerekes dolog lenne, ha azt mondanám, én hiszek abban, hogy minden lányért eljön a hercege?
  Nem volt időm válaszolni, Marlon kivágta az ajtót és egy pillanat alatt kiszállt a kocsiból, hogy végre hazamehessek és hallgathassam anya legújabb kioktatását.




  Másnap az óráim a szokottnál is nehezebben telnek. Péntek lévén reggel volt edzésem, a sérülésem rejtegetése pedig nagyon sok energiámat elvitte. A suliban így már alig tudtam koncentrálni, de még csak a születésnapomat sem várom, mert tudom, hogy vasárnapra a szüleim partyt szerveztek, amihez a legkevesebb kedvem sincs. Állandóan tanulok vagy edzek, a nap végén pedig hulla fáradtan esem be az ágyamba és örülök, hogy végre alhatok. Egyedül a vasárnapom lenne szabad, akkor pihenhetnék pár órát, mielőtt belevetem magam a tételezésbe, de ez a családomban senkit sem érdekel, hiszen a tizennyolcadik születésnapomra minél puccosabb fogadást kell kreálni, mert ez így szokás. Csak azt nem veszik figyelembe, hogy ezek a szokások még jobban lestresszelnek engem, mert ilyenkor még több embernek kell megfelelnem.
  Az egyetlen dolog, ami vigasztal, az, hogy mára már csak a Marlonnal közös táncpróba volt hátra, utána pedig Zarával maratoni szépítkezésre megyünk. Körmös, fodrász, sminkes és este lehet beülünk valahova Amiraval hárman, hogy megünnepeljük a szülinapomat. Persze, nagykorú leszek, ami nagy dolog, de nem vágyom különösebb felhajtásra, csak szeretném lelazítani magam kicsit és szórakozni egyet olyan emberekkel, akik fontosak számomra. A táncos helyek sajnos ki vannak zárva, ahogy a koncertek is, hála nekem, de a legjobb barátnőm eddig minden éveben kitalált valamit, amivel színt vitt a napba.
  - Szia! - sétálok be a tornaterembe, ahol most kivételesen meleg van, pedig alapesetben itt mínusz száz fok szokott lenni, hogy lehetőleg minél jobban megfagyjuk. Ez volt az egyetlen negatívuma ennek az iskolának.
  A telefonomat nyomkodom, így fel sem tűnik először, hogy nem kapok választ, csak mikor felnézek a kijelzőből, veszem észre, hogy valami nincs rendben. Marlon fel-alá sétál a terem végében, egyik kezével a telefonját szorítja a füléhez, másikkal hol a haját túrja, hol gesztikulál, és abból, ahogy a szája mozog, elég valószínű, hogy éppen üvölt a vonal másik végén lévő illetővel. Nem szeretném még véletlenül sem leolvasni a szavakat a szájáról, ezért inkább lepakolok és átveszem a cipőmet, mert semmi közöm sincs a beszélgetéséhez.
  Tíz perc elteltével Marlon még mindig ugyanazt csinálja. Ekkor már kezdek aggódni, hogy mi történhetett, ezért felállok és hozzásétálok. A bordásfal előtt megállok és óvatosan megérintem a karját, mikor leteszi a telefont, de álmomban sem számítottam volna arra a reakcióra, amit sikerült kiváltanom belőle.
  - Mi a faszt keresel te itt? - néz rám szikrákat szóró szemekkel, valószínűleg még mindig kiabálva.
  - Mi baj van? - kérdezem, és igyekszem nem megrettenni a haragjától.
  - Mi közöd hozzá?!
  - Csak segíteni szerettem volna - próbálom lehalkítani a hangomat és valamiért hatalmas késztetést érzek rá, hogy minél kisebbre húzzam magam és ne az arcát nézzem, ám ha ezt megtenném, nem érteném, amit mond, így muszáj vagyok továbbra is egyenesen Marlonra nézni.
  - Hagyjál már ezzel a szarral! Nincs szükségem az álszenteskedésedre, a segítségedre meg pláne! - Úgy törnek ki belőle a szavak, hogy ha hallanám őket, biztosan halláskárosodást szenvednék, a következő pillanatban pedig egy hatalmas ütést mér a bordásfalra, közvetlenül a fejem mellett. A szívem gyorsabban kezd verni, összeszorítom a szemeimet és csak remélni tudom, hogy nem rajtam fogja levezetni a feszültséget, ami benne van. Megcsap a jellegzetes óceánillat, amitől azonnal kipattannak a szemeim. A brazil fiú olyan közel áll hozzám, hogy érzem a testéből áradó forróságot, a máskor meleg barna szemek most haragos tűzben égnek, az arca olyan feszült, amilyennek még sosem láttam senkiét. Ebben a pillanatban értetem meg igazán, hogy Marlon Rodriguez tényleg veszélyes. A szó legszorosabb értelmében. Részegítő, de egyben ijesztő is, hogy ennyire közel van hozzám. Részegítő, mert az óceánillat a tüdőmbe kúszik, a szemei szinte a lelkemig hatolnak és a gyomromban felélednek a pillangók, mert egy érthetetlen erő vonz hozzá, és ijesztő, mert nem tudom, mire képes, amikor ilyen állapotban van.
  Hirtelen eltávolodik tőlem, és szinte futva megy ki a teremből. Egészen eddig fel se tűnt, hogy bent tartottam a levegőt. Hatalmasat fújok, hátrasimítom a copfomból kiszabadult tincseket és a padon ülve próbálom feldolgozni az előző percek történéseit. Egyszerűen nem hagy nyugodni, hogy mi tudott felbosszantani ennyire egy olyan embert, aki velem végtelenül türelmes szokott lenni.
  Érzékelem, hogy Marlon visszajön a terembe, és leül mellém, de nem nézek fel. Úgy gondolom, nem én vagyok az, akinek lépnie kell ezek után. Nem vagyok haragtartó típus, sok mindent el tudok nézni, de az erőszakot egyszerűen nem tudom tolerálni.
  Óvatos érintést érzek a karomon, de úgy húzom el, mintha tűz égetné. Oldalra pillantok, a mellettem ülő brazil fiún látom, hogy nem pont erre a reakcióra számított tőlem. Alapvetően nem is így reagálnék, de nagyon megijesztett, és ettől még egyelőre nem tudok elvonatkoztatni.
  Marlon szólásra nyitja a száját, ezért teljesen felé fordulok, hogy le tudjam olvasni, mit mond.
  - Ne haragudj - maga elé nézve mondja ki a szavakat, de még így is meglep a bocsánatkérése. - Ideges voltam, és fel se fogtam, hogy te állsz ott. Sosem bántanék egy nőt - a szemébe nézve látom, hogy így van.
  - Nagyon megijesztettél - ismerem be.
  - Tudom. De ez vagyok én, Freja - most először mondta ki a nevemet és annyira lefoglalt az, hogy az ő szájáról olvasva másnak tűnt, nem a megszokott ejtésűnek, hogy már nem tudtam azzal foglalkozni, hogy nekem tulajdonképpen távolságot kéne tartanom tőle.
  - Mitől voltál ennyire mérges?
  - Ez bonyolult... - húzza el a száját, ami miatt alig értem, mit mond.
  - Akkor magyarázd el. Jobb érzés lesz, ha valakinek elmondhatod.
  - Vannak dolgok, amikről nem lehet beszélni - a bal alkarját kezdi dörzsölgetni, de a kabátja miatt fogalmam sincs, mi lehet ott, csak sejteni tudom, hogy egy újabb tetoválás.
  - Azért ha mégis elmondanád, én itt vagyok. Még akkor is, ha alig ismerjük egymást - a kezére fonom az ujjaimat és finoman megszorítom. Marlon felnéz, hitetlenkedést látok a szemeiben, de mellette van még valami, amit nem tudok megmagyarázni.
  - Ne gondolj bele ennyit - húzza el a kezét és hirtelen olyan hideg és elutasító velem, mint még talán soha. Nem tudom hova tenni a hangulatváltozásait, de lehet jobb is, ha nem tudom az okát.
  Marlon feláll mellőlem, bekapcsolja a hangfalakat, amiket Sylvia hagyott bent, és a kezét nyújtja felém. Egyetlen porcikám sem vágyik most a táncra, de tudom, hogy gyakorolnom kell, ezért nem ellenkezem. Természetesnek tűnik, ahogy kéz a kézben sétálunk a terem közepére. Ő szembefordul velem, de mikor a szabad kezét a lapockámra teszi, olyan óvatosan ér hozzám, mintha minimum porcelánból lennék. Nem értem a hirtelen váltást. Felnézek rá, látom, ahogy háromig számol, mielőtt elkezdené a lépéseket, mindezt azért, hogy én is tudjam, mikor kell lépnem. A lábaimat nézem, nem vagyok biztos a tudásomban és nem akarok hibázni.
  Partnerem megáll a mozgásban és elengedi a hátamat, amit hirtelen nem is értek egészen addig, amíg a következő pillanatban az állam alatt nem érzem hosszú ujjait.
  - Ne nézd a lábadat - olvasom a szájáról.
  - De akkor elrontom - rázom a fejemet értetlenül.
  - Tudod a lépéseket, nem? - kérdezi fura villanással a szemében.
  - Igen, de...
  - Akkor nincs de - vág közbe. - Csak bízz bennem - úgy kér, mintha nem csak erre az alkalomra értené, hanem valami sokkal többre.
  Bizonytalanul bólintok, mire ismét megérzem a hatalmas tenyeret a hátamon. Marlon lép egyet, majd még egyet. Végig a szemembe néz, fogva tartja a pillantásomat, egy percre sem hagyja, hogy másfelé nézzek. Vezet tánc közben, mégsem olyan érzés, mintha mindent ő kontrollálna. Megadja a lehetőséget, hogy változtassak a lépéseken, ha szeretnék. Nem érzem csapdában magam, irányít, de egyúttal megadja a szabadságot is. Kezdem érezni, hogy mit is kéne csinálnom, a hatalmas, csokoládébarna szemek pedig annyira magukba szippantanak, hogy semmi másra nem tudok koncentrálni. Valószínűleg ezért nem veszem észre, hogy Marlon meg akar forgatni, csak, mikor már túl késő. Kibillenek az egyensúlyomból és valószínűleg hatalmasat esnék a fenekemre, ha a brazil fiú nem kapcsolna elég gyorsan és nem kapna el a derekamnál fogva. Olyan erővel szorít magához, hogy a teste minden porcikáját az enyémen érzem, a lehelete az arcomat súrolja, ami még romantikus is lenne, ha nem pont ott fogná a derekamat, ahol bevertem az esésemnél. Felszisszenek, mire ijedtség villan a szemeiben. Szinte biztos, hogy félreérti a helyzetet és azt hiszi, hogy a közelsége kellemetlen számomra. Ha tudná, hogy mennyire nem így van...!
  - Mi a baj? - olvasom a szájáról, ami még mindig nagyon közel van hozzám.
  - Semmi - rázom a fejemet. Túl jól esik, ahogy magához szorít, még akkor is, ha csak reflexből teszi, és nem szeretném, hogy elengedjen.
  - Freja - ejti kérlelően a nevemet. Kelletlenül kibontakozom a karjaiból, megfordulok és felhúzom a blúzomat a hátamon. Nem szokásom háttal beszélni, mert én nem értem így a választ, most mégis belekezdek a magyarázatba, mert tudom, hogy ő hallani fogja, amit mondok, és meg akarja érteni még akkor is, ha nem jó a hanglejtésem vagy nem artikulálok eléggé.
  - Tegnap a bemutató előtti edzésen volt egy esésem, és azóta nagyon fáj a derekam.
  Az ujjaival finoman megérinti a belilult bőrt. Végigfut a hátamon a hideg, főleg, mikor megérzem a nyakamon a leheletét. Óvatosan hátrafordulok, mert nem tudom, mennyire lesz közel hozzám. Nagyon szeretnék a szemébe nézni most, de ha nem a száját nézem, nem értem, mit mond, úgyhogy nem igazán van választásom.
  - Miért nem szóltál, hogy megsérültél?
  - Mert nem fontos.
  - Kinek? - számonkérőnek tűnik, mintha aggódna amiatt, hogy sérülten is próbálunk, pedig semmi bajom nem lesz. - Menj haza pihenni inkább, én meg összepakolok itt.
  - Próbálnunk kell, nem megyek sehova. A végzős bál fontos.
  - Fontos, de nem annyira, hogy elbaszd a versenyedet jövő héten, mert lehet, hogy a kvalifikációd múlik rajta. - Összevont szemöldökkel, kérdőn nézek rá, mert fogalmam sincs, honnan tud ő erről. Voltak sajtónyilatkozatok és néhány cikk is ezzel kapcsolatban, de nem hiszem, hogy ő ilyesmiket olvasgatna szabadidejében. - Zara mondta el - olvasom a szájáról. Úgy válaszolt, mintha tudta volna, hogy milyen kérdést készülök éppen feltenni. - Szóval menj haza, majd ha nem fáj a derekad, folytatjuk.
  Tudom, hogy felesleges vitatkoznom, mert ha Marlon Rodriguez egyszer a fejébe vesz valamit, annak úgy kell lennie, ha törik, ha szakad, ezért csak összeszedem a cuccaimat és az üzeneteimre válaszolgatva indulok a kocsimhoz. Zara ír, hogy eleve valami csinos ruhában menjek hozzájuk, utána pedig minden egyebet bízzak rá. Legjobb barátnőm néha túlságosan védelmező, de az esetek nagyon nagy részében tudja mi a jó nekem, így nem kételkedem egy percig sem abban, hogy ma este jól fogom érezni magam. És ahogy őt ismerem, egy felejthetetlen tizennyolcadik születésnapban lesz részem.
  A még jeges utat nézem a lábaim előtt, nehogy újabb sérülést szerezzek, mikor a látóterembe kerül egy pár méregdrága, hófehér bakancs is. Kelletlenül nézek fel a jól ismert kék szempárba és már bánom, hogy nem erősködtem jobban a próbálással kapcsolatban. Akkor most nem kéne itt lennem és újabb csatát vívnom egy olyan emberrel, aki magasról tesz az érvekre.
  - Mit szeretnél már megint? - nyögöm az ég felé fordított tekintettel. Én tényleg türelmes embernek tartom magam, de azért nálam is van egy határ, amit az exem nagyon erősen feszeget.
  - Csak meg akarom magyarázni a dolgokat. Elszúrtam, Freja - ha ezt nem mondja ki, fel sem tűnik.
  - Én egy megcsalást kicsit többnek neveznék, mint elszúrásnak - csúszik ki a számon.
  - Tudom, de én tényleg megbántam. Nem szeretem Helenát. Téged szeretlek, és vissza akarlak kapni. Ha adnál még egy esélyt, én... - itt lesz elegem. Nem érdekel, hogy mit mond, meg sem próbálom tovább olvasni a szájáról a szavakat, csak igyekszem kikerülni valahogy és eljutni az autómig. A kezem után kap, maga felé fordít és tovább magyaráz valamit az érzéseiről, amik jelenleg legkevésbé sem érdekelnek, és mellesleg nem is hiszek neki. Nem leszek kirakatbarátnő, és nem hagyom, hogy újra megalázzon. minél inkább próbálom kihúzni a kezemet az ujjai közül, annál jobban szorítja a csuklómat, majd elkapja a másikat is, hogy végképp ne tudjam otthagyni.
  A szívverésem a duplájára kapcsol, egyre gyorsabban veszem a levegőt és már érzem a közelgő pánikrohamot. Már fáj a kezem, annyira szorít, de persze Axel ezt nem veszi észre. Miért is tenné? Sosem vett észre semmit.
  Kezdek tényleg nagyon félni, hogy mi lesz most, mert ennyire megszállottnak még sosem láttam. Sosem volt ilyen erőszakos velem. Foszlányokat kapok el a mondataiból. Leolvasom a szájáról Marlon nevét, néhány káromkodást és a saját nevemet, de nem áll össze, hogy mit szeretne mondani. Legszívesebben icipicire összehúznám magam és a szememre szorítanám a kezeimet, hogy még ennyit se értsek abból, amit mond. Remegek, kapkodom a levegőt, és nem hiszem el, hogy már megint ez történik velem. Már megint elvesztem az irányítást.
  A következő pillanatban egy rántást érzek a derekamon, valaki a kocsimhoz lök, de nem fájóan, épp csak olyan erővel, hogy eltávolítson Axel közeléből. A következő pillanatban már csak azt látom, hogy a szőke fiú előbb megemelkedik, majd a földre zuhan. Az orrát fogja a kezével, látszik, hogy megszédült. Most eszmélek fel csak annyira, hogy a megmentőm felé nézzek, és legnagyobb meglepetésemre egy meleg, barna szempárba akadok.
  Marol felém lépked, közvetlenül előttem megáll, és óvatosan az arcomra simítja hatalmas tenyereit. Fura érzés. A bőre egyszerre érdes és finom, meleg. Aggódva néz a szemembe. Talán csak akkor láttam ilyennek, amikor az öccse, Carlos titokzatos lábtöréséről beszélt. Az óceánillat körülleng, megmentőm arca betölti az egész látóteremet. A közelsége most nem ébreszt bennem félelmet, inkább megnyugvást és biztonságot jelent.
  - Jól vagy? - olvasom a szájáról. Fogalmam sincs, hányszor kérdezhette ezt, mire sikerült annyira összeszednem magam, hogy meg is értsem.
  - Nagyon fájnak a kezeim - mondom panaszosan.
  Elengedi az arcomat, ami miatt hirtelen hiányérzetem támad, de a következő pillanatban megérzem az érintését a csuklóim körül. Felemeli a kezemet, épp csak annyira mozgatja meg, hogy megnézze szenvedtem-e valamilyen sérülést, mielőtt felhúzná a kabátom ujját, és az ajkaihoz érintené a sérült testrészemet. Olyan finoman lehel csókot a bőrömre, hogy alig érzem, mégis megborzongok tőle. nem tudom levenni a szememet a velem szemben állóról. Egyszerűen nem tudom feldolgozni az előző percek történéseit, hogy egy ennyire veszélyes ember ennyire gyengéd is tud lenni.
  - Jobb? - kérdezi pimasz mosollyal az arcán. Visszatért az igazi Marlon Rodriguez, akinek szívdöglesztő mosolya és végtelen magabiztossága van.
  - Jobb - mosolygok vissza rá.
  Leengedi a kezemet, de nem ereszti el. A hüvelykujjával dörzsölgeti a csuklómat, ami melegséggel tölt el, és meg is nyugtat. Nem értem magamat. Kavarognak bennem az érzések, de az iménti kialakulóban lévő pánikrohamomnak semmi nyoma. Marlon közelsége olyan gyorsan száműzte, mintha sosem lett volna bennem az a félelem.
  - Haza tudsz menni egyedül? - érdeklődik tovább, és elengedve eltávolodik tőlem. Kiszakadok a kis buborékból, amit ő hozott létre körülöttem és ismét a valóságban találom magam. Axelnek már hűlt helye sincs, így abszolút nyugodtan haza tudnék menni. Csak valami itt tart a végtelenül veszélyes és kiszámíthatatlan brazil fiú mellett.
  - Igen. És köszönöm, hogy közbeléptél - hálálkodom.
  - Természetes. Mondtam, hogy gyűlölöm, ha valaki nőkkel erőszakoskodik. Ráadásul az a patkány megérdemelte, amit kapott. Vigyázhatnál magadra jobban néha - az utolsó szavakat már csak nehezen tudom leolvasni a szájáról, mert nevetni kezd. Most veszem csak észre, hogy mikor nevet vagy mosolyog, gödröcskék vannak a szája sarkában, amitől egy pillanat alatt elfelejti az ember, hogy nem éppen egy ártatlan kisfiúval van dolga.
  A motorja felé indul, mikor hirtelen eszembe jut valami és utána szólok, remélhetőleg elég hangosan ahhoz, hogy meghallja a hangomat. - Marlon!
  - Tessék? - legnagyobb meglepetésemre azonnal megfordul.
  - Nem beszélj senkinek arról, ami most történt. Kérlek - az életem múlhat ezen. Ha anyám ezt megtudja, azonnal elővesz, hogy miért hagytam, hogy Marlon megvédjen, és miért nem kaptam a lehetőségen és békültem ki Axellel. És egyébként is, miért szakítottam vele, miért nem ismerem be, hogy jó lenne nekem vele lenni, és így tovább, amíg be nem reked a beszédtől. Bár néha még akkor is folytatja, hiszen a velem való kommunikációnak nem feltétele a hangképzés.
  - Ahogy akarod - mondja erősen artikulálva, mielőtt egyedül hagyna a gondolataimmal.
  Rá kell jönnöm, hogy Marlon Rodriguez olyan, mint a tűz és a jég egybegyúrva. Nagyon gondoskodó és gyengéd, de hideg és elutasító is egyben. Nem tudom, mitől függenek a hangulatingadozásai, de úgy érzem, megéri megtudnom. Hátha egyúttal az is kiderül, hogy mi az a dolog, amivel ilyen elemi erővel vonz magához.

4 megjegyzés:

  1. *az asztal alatti pocsolyából kinyúl a karom, hogy írjak*
    Drága Gabby!
    Imádtam ezt a részt, Marlon egyszerűen fantasztikusan jó pasi! *.* Freja pedig hihetetlenül kemény csaj, aki folyamatosan a túlélésre törekszik, a srác pedig ezer örömmel kizökkenti őt ebből. Annyira imádom, amikor védelmezi, bár betörtem volna az orrát a tornatermi jelenetnél.:D
    Nagyon örülök, hogy végre visszatértél, hiányzott már Marlon és Freja története! ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Peetagey!
      Nagyon örülök, hogy tetszett a rész! Marlon, hát ő Marlon, nagyon más jelzőt nem tudnék rá mondani, ami ennyire pontosan jellemezné. :D Amúgy az orrbetörés még működne is, ha mondjuk Luna lenne a történetben, de Freja nem ilyen. Ő sokkal félénkebb ennél. :)
      Én is örülök, hidd el, és nagyon köszönöm, hogy írtál nekem!

      Puszillak,
      Gabby

      Törlés
  2. Gabby! ☺
    Imádom, ahogy Marlon vigyáz Frejára, egyszerűen annyira összeillenek és a ah. Nagyon szeretem ezt a történetet, köszönöm, hogy írod. ♥
    Remélem hamarosan beleláthatunk Marlon fejébe is. Érdekel mit gondol a mi kis Frejánkról. ☺

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Alicia!
      Örülök, hogy tetszett a fejezet, és, hogy ennyire szereted Marlon és Freja karakterét! Igyekszem a folytatással, de jövő héten külföldön leszek, így nem tudok egyelőre biztosat mondani sajnos.
      Én köszönöm, hogy olvasod a blogot, és, hogy írsz nekem! <3

      Ölel,
      Gabby

      Törlés