2017. június 14.

11. Fejezet - Sweetheart

Drága Olvasóim!
  Nincsenek rá szavak, hogy mennyire sajnálom, hogy már megint ennyire eltűntem. Ezer millió bocsánatkérés sem elég ehhez, tényleg. Nem gondoltam volna, hogy az utolsó gimis félévem ilyen nehéz lesz, és ilyen kaotikus lesz még mellé a magánéletem is.Tényleg nem igazán tudok már olyan indokot mondani, ami elfogadható lenne.
  Igyekszem majd többet foglalkozni a bloggal, hiszen eléggé a vége fele járunk már. Sajnos ígérni semmit nem tudok, de minden tőlem telhetőt meg fogok tenni a szóbelim után.
  Kárpótlásul egy extra hosszú fejezettel érkeztem, amiben nagyon fontos mondatok hangzanak el, illetve megjelennek olyan karakterek is, akiket remélem ti is annyira fogtok szeretni a jövőben, mint én! <3
  Mindenféleképpen kíváncsi vagyok a véleményetekre, úgyhogy kérlek, ha van pár percetek, osszátok meg velem!
Köszönöm, hogy kitartotok mellettem, ti vagytok a legjobbak! <3

Jó olvasást!
Gabby


Freja Lundgren

Nem tudom eldönteni, hogy Marlon tényleg azt mondta-e, amit leolvastam a szájáról. Hihetetlen, hogy az az ember, aki az első napon még mindenkivel hideg és bunkó volt, most éppen arra készül, hogy bemutasson engem a családjának. Úgy, hogy ez az egész, ami köztünk van még nem is hivatalos. Nem értem őt, mert másokban nem tudott megbízni, bennem most valamiért mégis meg tud. Nem feltételezem egy percig sem, hogy rossz szándék vezérli, csak nem értem ezt a gyors változást.
  Próbálok mindent függetleníteni a rossz előérzetemtől, és lelkesedni az ötletért, hogy találkozzam a családjával, de valójában rettegek. Nem készültem fel erre, összesen annyit tudok róluk, hogy hangosak és kaotikusak. Meg pár dolgot Carlosról és Noelről, de ez édes kevés ahhoz, hogy komfortosan érezzem magam a társaságukban. Azt hiszem ideje imádkoznom, hogy ne kapjak ismét pánikrohamot.
  - Nem tűnik túl jónak, hogy nem mondasz semmit - húzza el a száját beszéd közben Marlon.
  - Én örülök! - Bizonygatom a kezét szorítva. - Tényleg, csak meglepődtem.
  - Hát még ők mennyire meg fognak - felvonja a szemöldökét.
  - Nem tudják, hogy elviszel?
 - Azt sem tudják, hogy én ott leszek - nevet fanyarul. Kérdőn felvonom a szemöldökömet, mire azonnal megmagyarázza. - A program miatt nem találkozhatnék velük. Carlos véletlenül elpofázta, hogy ma lesz Noel stockholmi kiállításának a megnyitója és mindannyian ide repülnek. Nem tudom kihagyni a lehetőséget, hogy találkozzam velük - lesüti hatalmas barna szemeit.
  - Hiányoznak? - finoman megsimogatom az arcát. Imádom, ahogy serceg a borostája az ujjam alatt.
  - Pokolian - néz fel rám ismét. - És szeretném, ha találkoznának veled - puszit nyom az arcomra, amitől akaratlanul is elmosolyodom.
  - Nem tudom, hogy mindent érteni fogok-e, amit mondanak - mondom kellemetlenül.
  - Freja, azt is le tudtad olvasni, mikor Milannal beszéltünk portugálul, hidd el, hogy ők se fognak nagyon máshogy beszélni. Meg ha neked az könnyebb, mindannyian beszélnek angolul. És meg fogom kérni őket, hogy artikuláljanak rendesen, nem lesz gond.
  - Jaj, nem, nem kell miattam máshogy viselkedniük. Megoldom, nem szeretnék gondot okozni senkinek - kezdek azonnal heves tiltakozásba. Nem szeretném, ha sajnálnának a fogyatékosságom miatt.
  - Nem lesz belőle gond - két hatalmas tenyerét az arcomra simítja. - Nagyon figyelmesek. Kivéve Carlost, ő egy szarrágó - a karjára csapok, mire nevetni kezd. - Viccen kívül, aki nekem fontos, az nekik is - alig érezhető csókot lehel az ajkaimra, amitől megborzongok.
  - És én az vagyok?
  - Nem is tudod mennyire, angyalom - mondja épp olyan távolságból, hogy még le tudjam olvasni a szájáról. - Egyébként anyám szereti a nagy felhajtást, és az öcséim karrierjének is jót tesz, úgyhogy ne lepődj majd meg.
  Bólintással jelzem, hogy tudomásul vettem a dolgot.



  Amikor megérkezünk nem pont az a fajta felhajtás fogad, amire számítottam az imént. Azt hittem itt lesz sok barát és rokon, esetleg Mr. Rodriguez üzlettársai és pár itteni kisebb celeb, ehelyett azonban az ablakon kinézve olyan embertömeg fogad, amilyet rég nem láttam. Az ajtóhoz egy vörös szőnyeg vezet, mellette fotósokkal, akik a híresebbnél híresebb embereket fotózzák. Énekesek, színészek, üzletemberek, politikusok és sportolók is pózolnak a kamerák előtt. A szőnyeg szélén kordon, mellette biztonsági őrökkel, akik azt a rengeteg rajongót tartják távol, akik kedvenceik láttán sikításra tátják a szájukat. Mrs. Rodriguez nem aprózza el a dolgokat, az már egyszer biztos!
  Görcsbe rándul a gyomrom, próbálom leküzdeni a rám törő félelmet. A lovaglás miatti sajtótájékoztatók és médiaszereplések is megterhelőek szoktak lenni számomra, de ez most mindent űberel, és félek, hogy nem fogom bírni pánikroham nélkül.
  Finom szorítást érzek a combomon, ahol eddig Marlon keze pihent. - Minden rendben? - olvasom a szájáról.
  - Persze - felelem automatikusan.
 - Bemehetünk külön is, ha gondolod - hatalmas barna szemeivel kutatóan fürkészi az enyémeket. Látom, hogy nem tetszik neki ez az opció, és én sem szeretnék igazából nélküle végigmenni itt, mert akkor teljesen esélytelen, hogy végig tudjam csinálni.
  - Nem, nem, veled szeretnék bemenni - próbálok lazán mosolyogni, de átlát rajtam. Szó nélkül bólint és megfogja a kezemet, de tudom, hogy nem fogja ennyiben hagyni és később még egyszer meg fogja kérdezni, mi bajom.
  A limuzin megáll, nyílik az ajtó, Marlon pedig még egyszer hátranéz rám, mielőtt kiszállna. Nagy levegőt veszek és halkan elmondok egy imát, hogy ne legyek rosszul, amíg be nem érünk. Egy hatalmas kéz nyúl be az ajtón, hogy kisegítsen.
  - Ne nézz a vakukba - tátogja felém Marlon, majd a derekamat átölelve indul el a szőnyegen.
  Nagyon magabiztos és határozott, ha egy fotós elénk ugrik, a kamerába mosolyog, aztán megy is tovább. Olyan, mintha egészen kicsi kora óta ezt gyakorolta volna. A határozottsága és az, ahogy védelmezőn körém fonja a karját olyan biztonságérzetet nyújt számomra, hogy a pánikroham puszta fenyegetése sincs jelen ebben a pár percben, pedig alapesetben már rég levegőért kapkodnék. Marlon jelenléte megnyugtat még akkor is, ha tudom, hogy ő maga tele van titkokkal, amiktől tartanom kéne.
  A lépcső előtt egy rendezvényszervező áll és int, hogy álljunk meg, és forduljunk a kamerák felé. Marlonhoz simulok, aki még mindig a derekamat öleli az egyik kezével, míg a másikat zsebre dugja. Most is önmaga, de egy másik kiadásban. Ebben a pillanatban a drogozás és az ivás összeférhetetlennek tűnik Marlon Rodriguez személyiségével, pedig nagyon jól tudom, hogy nem az. Zara elmondta, hogy drogkereskedelem miatt került be a programba.
  Végtelen kép készül, én meg csak állok Marlonhoz bújva és egyik kamera után a másikba nézek. Mire végzünk úgy érzem, alig mozdul az állkapcsom a sok mosolygás miatt.
  Marlon megunja a képeket, megfogja a kezemet és behúz az épületbe.  Látom, ahogy kifújja a levegőt mielőtt megfordulna és rám nézne - Ugye tudod, hogy ezek a képek nagyon sok helyen meg fognak jelenni?
  Bólintok. - Engem nem zavar - mondom mosolyogva.
  - Helyes - olvasom a választ a szájáról, mielőtt magához húzna és megölelne.
  Lassan sétálunk körbe, mindenhol emberek vannak, a falakon Noel fotói. Tudom, hogy Marlon a családját keresi még úgy is, hogy nem mondja ki. Amíg ő az embereket figyeli, én a falon lógó képeket. Van pár tájkép is, de a legtöbb emberekről készült. Hétköznapi nőkről, férfiakról és hírességekről egyaránt. Nincs időm jobban megnézni őket, de elhatározom, hogy amint megtaláljuk Marlon családját és megnyugszik kicsit, újra megnézem az összes fotót.
  Szorítást érzek a kezemen, ami miatt Marlonra kapom a fejemet. Nem néz rám. Mereven bámul előre, először nem is látom, kit vagy mit néz. Nyújtózkodom kicsit, így sikerül kiszúrnom a tömegben egy középkorú férfit és mellette egy nőt. Marlon egyenesen feléjük indul. Én is megszorítom a kezét, ekkor hátra fordul, és rám néz. Látom, hogy ideges, és bár nem értem, mi félnivalója lehet, biztatóan rámosolyogok. Ironikus, hogy éppen egy olyan határozott és karakán embernek van szüksége a támogatásra, mint ő, de nem bánom, hogy így van, mert így legalább nem csak én támaszkodom rá mindig, hanem néha én is lehetek az ő támasza.
  Ahogy közelebb érünk, a férfi felénk fordul. Magas, nagyjából Marlonnal egy magas, a szeme pont olyan, mint a fiáé. A haja őszes és bár egy milliárdos üzletemberről beszélünk, az arca kedvesnek tűnik. Fekete öltönye úgy fest rajta, mintha az év minden napján ilyeneket viselne - valószínűleg így is van. Ahogy meglátja Marlont, először meglepődik, aztán mosolyra húzódik a szája. A mellette álló nő is észreveszi a változást valószínűleg, mert egyből felénk néz. Hosszú, elegáns, bordó ruhát visel, ami kihangsúlyozza vékony alakját. A haja pontosan olyan árnyalatú, mint Marloné, és nem meglepő módon az ő arca is kedvesnek tűnik. Nagy, barna szemei megtelnek könnyekkel, szépen manikűrözött kezeit a szája elé kapja, és minden szó nélkül megindul felénk. A mellettem álló fiú nyakába veti magát, Marlon pedig hirtelen azt sem tudja, mit csináljon. Elengedem a kezét, mire észbe kap, és mindkét kezét az édesanyja keskeny dereka köré fonja. Itt kezd bennem tudatosulni, hogy Marlon mennyi szeretetet kapott ezektől az emberektől nap, mint nap, és a programba, Amirával és a többi gyerekkel ellentétben, nem azért került be, mert nem foglalkoztak vele otthon. Épp az ellenkezője. Őt túlságosan szeretik ahhoz, hogy hagyják, hogy tönkre tegye az életét. Ezért kaphatta azt az engedményt valószínűleg, hogy ide jöhet, ahol az unokatestvére él, és nem egy teljesen idegen helyre kellett mennie.
  Mire az édesanyja elengedi, megjelenik mellettünk az apja is, aki először komoly tekintettel mered rá, aztán ő is megöleli a fiát. Beszélgetnek kicsit, de nem szeretnék bunkó lenni, így direkt a cipőm orrát nézem, hiszen semmi közöm a beszélgetésükhöz.
  Óvatos érintést érzek a karomon. Ahogy felnézek, három barna szempár mered rám, amitől először kicsit megrémülök, de mikor Marlon átöleli a derekamat, azonnal megnyugszom és újra biztonságban érzem magamat.
  Marlon szülei állnak velünk szemben és mosolyogva néznek rám.
  Az édesapja felém nyújtja a kezét. - Hugó Rodriguez.
 - Freja Lundgren - viszonozom a gesztusát. - Örülök a találkozásnak! - mosolygok és imádkozom, hogy a hanglejtésem és a portugál kiejtésem megfelelő legyen.
  - Szintén - bólint, majd elnézést kér, és egy öltönyös férfivel kezd beszélgetni.
  - Izabella Rodriguez - mosolyog rám Marlon édesanyja. Ebben a nőben annyi szeretet van, amennyit még talán senkiben nem láttam.
  - Freja Lundgren - mondom és már nyújtanám felé a kezemet, ő azonban egy hirtelen lépéssel előttem terem és magához szorít. Annyira meglep ezzel, hogy hirtelen azt sem tudom, mint kéne csinálnom. Érzem, ahogy a levegő megmozdul a fülemnél, ebből sejtem, hogy valamit mondott, dés iszonyatosan szégyellem magam, amiért nem hallom őt. Fogalmam sincs, hogy kéne ezt felhoznom, így miután Mrs. Rodriguez elenged, segítségkérőn nézek Marlonra.
  - Anya, Freja nem hallja, amit mondasz.
  - Oh, talán túl halkan mondtam? - kap ijedten a szája elé.
 - Nem, anya, Freja semmit nem hall - pontosít Marlon én pedig legszívesebben a föld alá süllyednék, annyira kellemetlenül érzem magam. Valószínűleg az egész arcom vörös már.
  - Jaj, drágám, ne haragudj, nem tudtam - fogja meg óvatosan a kezemet. Nagyon furcsa számomra, hogy ennyire közvetlen ez a hölgy. Nálunk még a párok sem mindig fogják egymás kezét, őt pedig alig két perce ismerem és máris ezt teszi. - Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni - erősebben artikulál a szokottnál, amivel megkönnyíti a dolgomat. - Véletlenül se érezd rosszul magad emiatt!
  Hálásan mosolygok rá, de még mindig annyira zavarban vagyok, hogy nem tudom, mit mondhatnék.
  - Marlon, nem szeretnél hozni nekünk egy italt? - mosolyog elbűvölően Mrs. Rodriguez a fiára. Marlon megforgatja a szemét, puszit nyom az arcomra, és csodával határos módon szó nélkül teljesíti az édesanyja kérését. Nem tudom, milyen fekete mágiát alkalmazhat ez a nő, de meg kell tanulnom tőle! - Annyit szerettem volna mondani neked, hogy köszönöm, hogy visszahozod őt.
  - Én nem tettem semmit, Mrs. Rodriguez - rázom a fejemet.
  - Dehogynem! - erősködik és meg jobban megszorítja a kezemet. - A fiaim mind különböznek, de mégis egyformák néhány dologban. Az egyik az, hogy mindannyian hajlamosak rossz dolgokba belefolyni és szükségük van valakire, aki visszatartja őket. Otthon Marlon nagyon rossz társaságba keveredett és aggódtam, hogy nem fogjuk tudni visszahozni őt. Hugó és én mindent bevetettünk, mindent megkapott egy jobb élethez, de pont emiatt vált céltalanná. Te viszont célt adsz neki.
  - Ezt miből gondolja? - rázom a fejemet értetlenül. Túl nagy szavakat használ.
 - Fontos vagy neki. Ez egyértelmű. Csak akkor ilyen gondoskodó, ha a testvéreiről van szó, ha lányokról, akkor inkább... Hagyjuk is - legyint és ismét könnyed mosolyt varázsol az arcára. - A lényeg, hogy te vagy az ő szabadsága.
 - Fontos számomra a fia, Mrs. Rodriguez, de nem mernék egyelőre ilyen nagyszabású kijelentésekbe bocsátkozni - mondom bizonytalanul. Nagyon nagy teher lenne számomra, ha mindent, amit mond komolyan vennék és ennek megfelelően kéne viselkednem. Nem tudnék önmagam lenni Marlon társaságában, ezt pedig nem szeretném kockáztatni.
  - Az idő mindent megmutat majd, kedvesem. És szólíts nyugodtan Izabellának.
  - Köszönöm - mosolygok rá.
  Marlon visszatér hozzánk kezében két pohár pezsgővel. Az egyiket az anyjának, a másikat nekem nyújtja.
  - Te nem iszol? - nézek rá kérdőn.
  Megrázza a fejét, az édesanyja pedig olyan elismerően mosolyog, mintha pontosan erre a reakcióra számított volna.
  Marlon hirtelen megfordul, ezért én is arra fordulok. Fogalmam sincs mi történhetett vagy ki szólíthatta, de olyan mosolyt látok az arcán, amilyet talán még sosem. Egy fiatal fiú irányába indul, akinek egyik kezében bot van és kicsit sántít a jobb lábára. Azonnal tudom, hogy Carlosról van szó. A vonásai inkább Mr. Rodriguezére hasonlítanak, mint Marlonére, aki teljesen az anyjára ütött a szemeit kivéve. Carlos fekete hajának minden egyes szála tökéletesen a helyére van igazítva, ahogy mosolyog olyan, mintha egy filmsztárt látnék. És egyáltalán nem tizennégy évesnek tűnik a kisportolt testével, amit a fekete öltöny, amit visel tökéletesen kihangsúlyoz. Már most majdnem Marlonnal egy magas. Azt hiszem kétség sem férhet hozzá, hogy pár éven belül Carlos Rodriguez minden nő álma lesz, és ahogy a családot ismerem, ezt ki is fogja használni.
  Carlos fekete szemei megakadnak rajtam Marlon válla fölött. Látom, hogy mozog a szája, de direkt nem akarok figyelni rá, mert semmi közöm ahhoz, amiről beszélnek. A következő pillanatban Marlon megfordul és egyszerre indulnak meg felém.
  - Freja vagy, ugye? - nyújtja felém a kezét Carlos. - Én Carlos.
  - Örülök a találkozásnak! - mosolygok.
  - Huha, te aztán tényleg furán beszélsz. Tesó, megtaníthatnád a nődet normálisan portugálul - néz a bátyjára. Marlon keze már lendül, hogy tarkón vágja az öccsét, amiért engem megbántott, de Carlostól ez valahogy nem sértésnek érződött, így csak nevetek az egészen.
  - Bocs, az öcsém egy faszszopó - néz rám Marlon.
  - Tőle tanultam - mutat a bátyjára Carlos.
  - Öcsi, ha nem akarsz örök életedre bottal járni, jobb lenne, ha befejeznéd - fenyegeti Marlon, de látom rajtuk, hogy csak szórakoznak.
  - Besavanyodott vénember - Carlos legyint egyet, és már ott is hagy minket.
  - Nagyon kedves a családod - mondom Marlonnak mikor ketten maradunk ismét.
  - Kivéve Carlos, ő egy kis pöcs - nevet.
  - Szerintem aranyos - lököm meg a karját.
  - Csak aztán nehogy inkább vele akarj lenni - megforgatja a szemét és próbál könnyed lenni, de látom rajta, hogy azért kicsit tényleg fél attól, hogy lecserélem őt.
  - Arra semmi esély - nyomok puszit az arcára.
  Az emberek között sétálgatunk, Marlon néha megáll köszönni vagy beszélgetni kicsit. Soha nem láttam még ezt az oldalát. Annyira más most, hogy szinte el sem hiszem, hogy ez az ember tele van varrva, drogozik és bandázik.
  - Kimegyek cigizni, elleszel addig? - néz rám. Bólintok, mert így legalább lesz egy kis időm megnézni a képeket.
  Lassan sétálok el előttük és mindegyiket megfigyelem. Noel nagyon fiatal még, de nagyon tehetséges. Minden modelljéről jó képeket készített, pedig nem műtermi, beállított fotók, hanem pillanatképek, ahol az alany nem is tudta valószínűleg, hogy fotózzák.
   Megállok egy kép előtt, amin talán az egyetlen műtermi kép. Egy gyönyörű szép kislány van rajta királykék ruhában és egy széken ül. Látszik a tartásán, hogy nem ez az első ilyen fotózása és tudja, hogyan kell mozogni a fényképezőgép előtt. Hatalmas kék szemeivel egyenesen a kamerába néz, fekete haja loknikban omlik le a derekáig. A fején egy korona van csillogó gyémántokkal kirakva. Összehúzom a szemeimet, mert nem értem miért visel ilyesmit egy ilyen fiatal kislány. Talán valamelyik országban hercegnő? Lejjebb vezetem a tekintetemet, hogy láthassam mi a kép címe. "Holdacska" - áll a kis táblán. Nem tudom hova tenni ezt, hiszen a képnek semmi köze nincs a Holdhoz.
  A perifériámban érzékelem, hogy valaki megállt mellettem. Ez a jó abban, ha valaki siket - a többi érzékszervünk sokkal kifinomultabbá válik, hiszen jobban kell támaszkodnunk rájuk.
  Mikor oldalra nézek egy babaarcú fiút látok magam mellett barna, felzselézett hajjal. Magas, széles a válla, látszik, hogy gyakran edz. A karjain feszül a szürke öltöny. Nagyjából két évvel lehet nálam fiatalabb. Barna szemeivel mosolyogva nézi a képet. Direkt nem fordítom el a tekintetemet, hátha mond valamit. A következő pillanatban felém fordul és jól artikuláltan kezd beszélni. Ekkor veszem észre, hogy az arca és a szemei egy az egyben olyanok, mint Marlon édesanyjáé.
  - Noel vagyok - nyújtja felém a kezét kedvesen mosolyogva.
  - Freja - úgy néz rám, mint aki eddig is nagyon jól tudta, ki vagyok.
  - Tetszik? - biccent a kép felé.
  - Igen, szerintem nagyon tehetséges vagy.
  - A bátyám mondta, hogy mindenképp dicsérned kell? - nevetve kérdezi, ebből tudom, hogy ez csak a szokásos Rodriguez piszkálódás. Én is elmosolyodom és megrázom a fejem. Noel szürke öltönye zsebébe mélyeszti a kezeit mielőtt folytatja a beszédet. - Ez a kislány az eddigi legszebb, akit fotóztam. Elég karakán volt már akkor is, mikor ez a kép készült, pedig csak nyolc éves volt. Azt hittem letépi a tökömet, ha valami rosszat mondok - ezen mindketten felnevetünk.
  - Miért visel koronát?
  - Ő Európa Sweetheartja - összevonom a szemöldökömet.
  - Az mit jelent? Mármint a szót értem, csak azt nem, hogy kikre használják.
  - A szépségversenyek állandó győzteseit hívják így, főleg a kicsiknél. Ez a lány mindenki kedvence a versenyeken, az édesapja kért fel, hogy készítsek róla egy sorozatot.
  - Nem csodálom, tényleg nagyon szép kislány - remélem hallatszik az elismerés a hangomon.
 - És élőben még szebb. Pont láttam is valahol - mondja és keresgélni kezd a tömegben, majd óvatosan megfogja a karomat, és elfordít abba az irányba, amibe néznem kell. Kis nézelődés után én is megtalálom, amit, illetve akit ő. Az egyik oszlop mellett áll egy nagyjából 10 éves kislány és egy olyan Carlosszal egyidős fiú kezét fogja. Mindkettejüknek kreol bőre van, és így oldalról látva őket az egyetlen különbség az volt, hogy a fiú haja barna, a lányé pedig fekete. Megjelenik mellettük egy középkorú nő, akinek szinte már természetellenesen szőke a haja és az uszályos estélyijében kicsit úgy tűnik számomra, hogy túlöltözte magát. Magyaráz valamit a gyerekeknek, mire a kislány fújtatva elvonul, a fiú pedig egy fejrázás után követi őt. Elkapja a karját, és mielőtt még bármit is reagálhatna a másik, a fülébe súg valamit, amitől a kislány hatalmas kék szemei azonnal felcsillannak és heves bólogatásba kezd. A fiú ahogy felegyenesedik meglát minket, int egyet és a kislányt kézen fogva felénk indul.
  - Sziasztok! Noel, jó újra látni - ráz kezet a mellettem álló fiúval. Nagyjából egyforma magasak, de látszik, hogy a másik srác fiatalabb. Meglep, hogy ilyen fiatalon ennyire illedelmesen fogalmaz. Az arca olyan, mint azoknak a filmsztároknak, akikért minden tinilány odavan, a szemei ugyanolyan kékek, mint a kislányé.
  - Téged is - mosolyog Noel. Egyértelmű, hogy ő a kedves, mosolygós testvér a családban. - Ő Freja Lundgren, a bátyám barátnője. - És egyértelműen a legilledelmesebb is.
  - Mario Santos vagyok - nyújtja felém a kezét mosolyogva. - Ő a húgom, Luna - int a kislány felé, aki éppen Noelt ölelgeti. Ekkor értem meg, miért lett Holdacska a kép neve, hiszen a Luna Holdat jelent. - Örülök, hogy találkoztunk tényleg, de most mennünk kell, mert ígértem egy meglepetést Lunának.
  Bólintunk, mire a kislány azonnal odamegy hozzá, megfogja a kezét, és visszafordulva integet nekünk.
  - Nagyon szeret téged - nevetek Noelre.
  - Bármelyik kislányt le lehet kenyerezni édességgel  - forgatja meg a szemeit.
  - Majd ezt mondod ötven évesen is, mikor te leszel a cukros bácsi - áll meg mellette szemforgatva egy lány, majd puszit nyom az arcára. Hosszú lábai kivillannak felsliccelt ruhájából, barna haja laza kontyba van fogva a tarkóján. - Nova vagyok - nyújt kezet. Karamella színű szemei nagyon jól néznek ki kreol bőre és karakteres arca mellett.
  - Freja - viszonzom a gesztuság és rá mosolygok. Nagyon jól néznek ki együtt, elhatározom, hogy később beszélni is fogok erről Marlonnal, mert kíváncsi vagyok mit gondol az öccse barátnőjéről.
  Marlon és Carlos együtt jönnek felénk, mikor Carlos megáll, Marlon elegánsan tarkón csapja, majd a fejét rázva sétál felém. Puszit nyom a homlokomra és átkarolja a derekamat.
  - Mivel untatott a koravén öcsém? - tátogja felém.
  - Kapd be, Marlon - hajol be közénk Noel.
  - Nem unatkoztam - tiltakozom. - Találkoztunk a kislánnyal a képről - intek a fejemmel a fotó felé.
  Fogalmam sincs mi történik, de Carlos újabb tockost kap, ezúttal Novától, a többiek pedig nevetnek. Marlonra nézek, aki csak lemondóan ingatja a fejét, és jelzi, hogy semmi fontos nem történt.
  Még pár órát Marlon családjával töltünk. Gondolkozás nélkül mutat be mindenkinek, legyen szó ismerősről vagy az apja üzlettársairól. Végig vagy a kezemet vagy a derekamat öleli, ami miatt eszembe sem jut, hogy más alkalmakkor mennyire félni szoktam tömegben. Az egész biztonságosnak és természetesnek tűnik, mintha évek óta így jelennénk meg mindenhol, pedig csak alig pár hónapja találkoztunk. Nem tudok normális, ésszerű érvet találni arra, amit érzek.
  Hazafele a kocsiban Marlon egy szót sem szól, csak bámul ki az ablakon. A combjára simítom a kezemet, hogy jelezzem neki, én itt vagyok, ha szüksége lenne rám, de nem fogom erőltetni a beszélgetést. Nem érzem át ugyan, de el tudom képzelni, mennyire rossz lehet számára, hogy újra el kell válnia a családjától. Láttam rajta, mennyire szereti őket, főleg a testvéreit. Nem tudom elképzelni, hogy kerülhetett be egy gengszterekkel teli bandába egy ilyen csupaszív ember.
  Amikor megállunk a ház előtt, Marlon nem száll ki, hogy az ajtóhoz kísérjen, nem is mond semmit, de a csókjában annyi érzés és annyi kimondatlan gondolat van, hogy szinte beleszédülök. Megszorítom még egyszer a kezét, rámosolyogok, majd a kabátomat összehúzva sietek az ajtóhoz, ahol Martha már vár. Észrevette valószínűleg a limuzint. Az arca ijedtnek tűnik, amit nem tudok mire vélni.
  - Az édesanyja hamarabb hazaért és iszonyatosan dühös valamiért - jeleli felém, hogy anyám véletlenül se hallja, amit mond.
  Megköszönöm a figyelmeztetést és nagy levegőt véve indulok a nappali felé, ahol minden eséllyel az anyámat fogom találni. Mindig a nappaliban van, vagy esetleg a szobájában. Nagy levegőt veszek, és besétálok a szobába.
  - Szia, anya! - köszönök. - Hogy-hogy hamarabb jöttél?
 - Marlon Rodriguez?! Komolyan, Freja? - figyelmen kívül hagyja a kérdésemet, felpattan a kanapéról, ahol eddig ült és azonnal kiabálni kezd velem. Ilyenkor hálát adok az égnek, hogy nem hallom a hangját.
  - Tessék? - kérdezek vissza meglepetten. Egy pillanatra leblokkolok, mert nem értem, honnan tud ő Marlonról.
  Felém fordítja a telefonját, ahol egy kép van megnyitva Marlonról és rólam, alatta a következő felirattal: "A botrányhős örökös talán megállapodott?". Elkerekednek a szemeim és meglepettségemben egy szót sem tudok szólni. Tudtam, hogy készülnek fényképek, de azt hittem, lesz még egy napom kitalálni, hogy mondom ezt el a szüleimnek.
  - Hogy gondoltad ezt mégis? És mit szól ehhez Axel? Hogy csalhattad meg? És főleg egy ilyen utolsó drogossal?!
  Látom, hogy folytatni akarja, de nem hagyom. Marlonra gondolok, és arra, hogy egy ilyen helyzetben ő gondolkodás nélkül kiállna értem, így összeszedem minden bátorságomat és én is ezt teszem. - Nem csaltam meg Axelt, ő csalt meg engem Helenával!
  - Dehát kibékültetek! - olvasom anyám szépen kirúzsozott szájáról.
 - Nem békültünk és soha nem is fogunk. Ezt csak te akarod! És az az ember, akit te utolsó drogosnak nevezel, jobban megért engem, mint bárki!
 - Nem! Nem! Nem! Nem lehetsz egy ilyen ember társaságában! Tele van gusztustalan tetoválásokkal, motorral jár és rossz ember.
  - Nem is ismered őt! - mielőtt folytathatnám anyám közbeszól.
  - Nem is akarom! És te sem fogsz többet találkozni vele. Ezen nem vitatkozom.
  - Akkor jó, mert én sem - mondom és könnyes szemekkel indulok indulok az emeltre. Nem szeretek vitatkozni senkivel, mert így is épp elég akadállyal kell megküzdenem egy átlagos nap alatt, mint a legtöbb embernek.
  Egy nagy táskába válogatás nélkül kezdem el bedobálni a ruháimat és az edzőcuccaimat. Olyan szinten lett most elegem a családomból, hogy egyszerűen nem tudok ebben a házban maradni. Senkinek nincs joga hozzá, hogy megmondja, kivel lehetek, és igenis, én is elég erős tudok lenni ahhoz, hogy szembeszálljak az anyámmal.
  Futva megyek a garázshoz és gondolkozás nélkül ülök be az autómban, ahonnan elküldök egy gyors SOS üzenetet Zarának, majd kitolatok és egyenesen a házuk felé indulok. Még látom a visszapillantóból, ahogy anyám a kocsifeljárón állva kiabál és csapkod, de nem érdekel. Kikapcsolom a telefonomat, hogy még véletlenül se tudjon elérni vagy megtalálni a követéssel.
  Leparkolok Zara autója mögött, és már nyílik is a bejárati ajtó. Zara és az édesapja, Mark állnak az ajtóban és egyből felém indulnak. Zara megölel, mire kitör belőlem a sírás. Nem tudom magamban tartani. Fáj, hogy ott kellett hagynom a családomat, de nem tudtam már mást csinálni. Egyszerűen besokalltam, és nem bírom már tovább ezt. Tizennyolc évig csöndben tűrtem, de már nem megy. Mark megsimogatja a karomat, majd kiveszi a kezemből a kocsikulcsot és az autómhoz megy, hogy kivegye a sporttáskát, amit bedobtam. Ismernek már, nem ez az első eset, hogy az éjszaka közepén sírva állítok be hozzájuk, tudják, hogy nagy valószínűséggel az anyám az oka.
  Bemegyünk a házba, ahol Amira ijedt tekintetével találom szemben magam, de Mark megnyugtatja, hogy nincsen semmi baj, menjen csak vissza aludni, és együtt indulnak az emelet felé. Zara egy bögre teát nyom a kezembe, majd mi is felmegyünk, egyenesen a szobájába, ahova Mark már bevitte a táskámat. Nem tudok elég hálás lenni nekik, amiért ennyit törődnek velem. Ez a gondolat pedig csak további könnyeket vált ki belőlem. Bő felsőt és egy sortot kapok Zarától az itteni ruháim közül, majd az ágyon ülve mindent elmesélek neki. Ez megnyugtat kicsit, nem zokogok már, de még mindig folynak az arcomon a könnyek. Annyi feszültség gyűlt fel bennem és robbant ki most, hogy akármit csinálok, nem tudom abbahagyni.
  Kivágódik az ajtó és Marlon viharzik be rajta. A lábaimat az ölébe húzva ül le az ágyra. Hatalmas tenyerei közé fogja az arcomat, kutatóan fürkészi barna szemeivel a tekintetemet.
  - Mi történt? - Megrázom a fejemet. - Bántott valaki? Ha megint az a patkány csinált valamit, kurvára megölöm - látom rajta, hogy kezd ideges lenni, és még az előtt elkapom a kezét, hogy felpattanhatna az ágyról. Ezzel egy időben megy ki Zara, hogy kettesben lehessünk.
  - Nincsen semmi baj, csak összevesztem anyával - remélem, nem csuklik el nagyon a hangom a sírás miatt és érti, mit mondok.
  - Mi történt? - ül vissza hozzám.
  - Látott rólunk egy képet és kiborult - lehajtom a fejemet, mert nem szeretném, ha emiatt rosszul érezné magát.
  - Szeretnéd, ha elintézném, hogy ne kerüljön ki több kép? - emeli fel az államat, hogy láthassam a száját miközben beszél.
  Megrázom a fejemet. - Anyának azzal volt a baja, hogy nem Axellel vagyok, meg a drog ügyeiddel.
  - Már nem drogozom.
  - Tudom. De anya... ő nagyon előítéletes. Hiába mondtam neki, hogy te nem vagy rossz ember attól, hogy volt dolgod ilyesmivel, meg sem hallotta.
  - Nincsen semmi baj - törli le az arcomon lefolyó könnycseppeket. - Tudom, hogy mennyivel jobb vagy nálam, és, hogy nem egy olyan embert érdemelnél, aki bandázik és többször volt börtönben is. De egész kibaszott életemben arra vágytam, hogy olyan nővel legyek, aki elfogad, akit nem zavarnak a tetoválásaim, hogy cigizek, és legfőképp nem apám pénze miatt van velem, hanem magam miatt. És nem fogom hagyni, hogy bárki elvegye tőlem most, hogy megtaláltam. Tudom, hogy nem én vagyok álmaid férfija nagy eséllyel, de én kurvára nem mondok le erről csak azért, mert anyádnak gondja van velünk. Nincs több drog, nincs banda és nem fogok a szokásosnál nagyobb szarba kerülni.
  Attól amit mond, hogy ennyit jelentek neki, csak még jobban sírni kezdek. Gondolkodás nélkül az ölébe mászok, szorosan megölelem és a nyakába fúrom az arcomat. Nem húzódik el, mint az eddigi barátaim, akiket nem lehetett rendesen megölelni, mert szerintük összekentem a drága ruháikat a sminkemmel. Marlon meg jobban magához szorít, a hátamat simogatja, és érzem, hogy mozog a szája, de nem hallom mit mond. Valószínűleg neki is elébe juthatott ez a dolog, mert picit eltol magától, és egyik kezét az arcomra simítva vélhetőleg ugyanazt ismétli el, amit az előbb mondott.
  - Senki nem fog téged bántani többet. Se miattam, se bármi más miatt.
  Látom az arcán, hogy megbántódott, ezért akaratlanul is bocsánatot kérek tőle, de csak megrázza a fejét, jelezve, hogy semmi sem történt. Azt mondja, nem az bántja, hogy őt nem szereti a családom, hanem hogy én rosszul érzem magam miatta.
 - A te családod annyival kedvesebb - rázom meg a fejemet lemondóan. - Még soha nem is találkoztam velük, de úgy kezeltek, mintha évek óta köztetek élnék.
  - Mert aki nekem fontos, az nekik is, angyalom. Próbálj meg aludni - mondja, majd puszit nyom a homlokomra. Befekszem az ágyba, majd Marlon visszajön az ajtóból. - Majdnem elfelejtettem - olvasom a szájáról, mielőtt megérzem puha ajkait az enyémeken. Nagyon lágyan csókol meg, szinte hozzám sem ér, érzem, hogy visszafogja magát, de nem tudom mire vélni. A nyelvemmel végigsimítok az ajkait elválasztó vonalon, de a várt hatás elmarad - elhúzódik tőlem. - Ne csináld ezt, mert akkor itt maradok, és Zara levágja a faszomat - mindketten nevetünk, de tudjuk, hogy tényleg ez történne.
 Fény áramlik be a szobába, ahogy kinyílik az ajtó. Marlon felegyenesedik és mindketten szembesülünk Zara szemforgatásával.
  - Te még itt vagy? - néz barátnőm a brazil fiúra.
 - Nincs kedved ma estére szobát cserélni? - kérdezi játékosan Marlon úgy, hogy én is le tudjam olvasni a szájáról.
  - Kurva gyorsan húzz innen kifelé mielőtt feldugom a farkadat a seggedbe - mutat az ajtóra Zara. Extra morcos mióta szakítottak Milannal.
  - Jó éjszakát - nevet Marlon. - Ja, és reggel én viszlek suliba - kacsint rám az ajtóból.

  Másnap reggel Zara minden tiltakozása ellenére tényleg Marlon visz iskolába. Igaz az én autómmal, de ő vezet. Meglepődök rajta, hogy ilyen simán megy neki, mert nem lehet sokkal régebb óta jogosítványa, mint nekem és tudtommal otthon sincs kocsija, csak motorja.
  - Apa gyűjti a kocsikat, van vagy hat kocsi a garázsban, mindegyik más, de mindet vezettem már - magyarázza.
  Végigbeszélgetjük az utat és rájövök, hogy mennyivel jobb, ha ő vezet és nem én. Ő tudja nézni az utat beszéd közben, az anyósülésen ülve én pedig nyugodtan felé fordulhatok és figyelhetem a száját. A keze végig a combomon van, egyedül akkor veszi el, mikor váltania kell. A piros lámpáknál pedig áthajol a sebváltón és megcsókol. Nagyon durván igényli a fizikai kontaktust, ami még új számomra, de úgy érzem, meg tudom szokni. Imádom a csókját, az ölelését, ahogy megérint.
  - Remélem tudod, hogy nem vagyok hajlandó tovább titkolni a suliban a barátnőmet - néz rám mikor leállítja az iskola parkolójában az autót. Felgyorsul a szívverésem a meglepettségtől.
  - Mert a barátnőd vagyok? - nézek rá és félig viccnek szánom a kérdést, félig azonban komoly, mert nagyon szeretném már megtudni, mi is van köztünk és kik vagyunk mi egymásnak.
  - Ez kérdés? - vonja fel a szemöldökét, majd rám mosolyog. Megrázom a fejemet, a hajam mindenfele táncol az arcom mellett. - Helyes - puszit nyom a számra, és kiszáll a kocsiból.
  Követem a példáját. Nem sok esélyem van bármit is tenni, Marlon Rodriguez nagyon is komolyan gondolta ugyanis, hogy nem titkolózunk tovább. Ahogy mellé érek egyből a kezem után nyúl, és összefűzi az ujjainkat. Meleg érzés jár át, mosolyogva pillantok oldalra rá, és látom, hogy ő is engem néz a szeme sarkából. Mindenki minket néz, de egyikünket sem zavarja.
  Úgy érzem, ebbe a Marlonba bármikor képes lennék beleszeretni.

7 megjegyzés:

  1. Drága Gabby!

    Habár már nagyon vártam a friss fejezetet, teljesen elfelejtettem, hogy milyen jó, kellemes kikapcsolódás olvasni Freja és Marlon történetét - főleg vizsgázás után. Nem igazán emlékeztem már az előző fejezetekre, de gyorsan felvettem a fonalat, aztán fejest ugrottam ebbe is. ^^
    Már az IBYL-ben is nagyon szerettem Sky családjának bemutatását, és itt sem kellett csalódnom, imádtam őket egytől egyig! Marlon anyukája egy tünemény, az öccsei pedig... Már nagyon-nagyon várom az ő történetüket! :D Szuper volt látni azt most Freja szemén keresztül, amit eddig csak Marlon gondolatai mutattak, hogy ők hárman mennyire ragaszkodnak egymáshoz, milyen nagyon különbözőek és mégis hasonlóak. Az pedig külön jó érzés volt, hogy kicsit Novát is megismerhettük, bár gondolom az ő személyisége változni fog a Phoenixre - kiindulva a trailerben a "jégkirálynő" megnevezésből, amit itt nem vettem észre.
    Marlont furcsa volt ilyen visszafogottnak látni, de mindig élvezet a rosszfiús énje mögé bekukkantani. Az édes, gondoskodó énjével pedig egyet kell értenem Frejával, bármikor bele lehetne szeretni. :D Azt hiszem, azt szeretem a leginkább a karakterében, hogy bár megvan ez az oldala is, mégsem szűnik meg Marlonnak maradni, szóval nincs teljes személyiségvaltozasa azért, mert találkozott A Lánnyal - a rosszfiú - jó kislány romantikus történetekben mindig ez zavar a legjobban, hogy a srác valahol elveszti önmagát. Örülök, hogy Marlonnál ez nincs így. *.*
    Freja és az anyja jelenetében egy valamit szintén nagyon kiemelnék. Hiába volt az anyja iszonyat igazságtalan, Freja mégsem hordta el mindennek még gondolatban sem, ami ilyen esetekben elég ritkaságszámba megy. De ez nem negatívum, csak jó látni, hogy talán Freja látja azt, hogy az anyja nem feltétlenül rosszat akar neki, csak ebben a kérdésben nagyon különböző a véleményük és inkább elmegy otthonról, minthogy olyat mondjon, amit megbánna. :)
    Mindent összevetve ezt is, mint az előzőeket imádtam és nagyon várom a következőt, kiváncsi vagyok, mikor és hogyan ér véget a történetük. ^^

    A szóbelikhez nagyon sok erőt, kitartást és szerencsét, szurkolok! Gondolj bele, már csak ennyi választ el a megérdemelt pihenéstől! Remélem a nyarat a többi magánéleti gond se árnyalja majd be! :* ❤️

    Puszillak,
    Riri

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Riri!
      Ohh ez igazából sajnos az én hibám, mert nagyon naaagyon régóta nem hoztam új fejezetet. De nyáron már tényleg be fogom fejezni ezt a történetet!
      A következő két történetben még többet fog szerepelni a Rodriguez család, hiszen azoknak a helyszíne többnyire Rio lesz😍 Örülök, hogy megkedvelted őket már most, és remélem azt a két történetet is olvasni és szeretni fogod, mert én már alig várom, hogy írhassam őket!😍 Igen, Nova mindenképp változni fog, hiszen a Prison és a Phoenix között pontosan 10 év van, így a szereplők is alakulni fognak valamelyest.
      Igen, ez engem is idegesíteni szokott, úgyhogy igyekszem figyelni erre azért. Marlon pedig mindig is Marlon lesz.
      Freja már csak ilyen, mindenkiben a jót látja első sorban és igyekszik kerülni a konfliktusokat legyen szó bárkiről. Azt hiszem pont ezért olyan nehez az ő szemszögéből írnom, mert nagyon nagyon más, mint én.
      Örülök, hogy tetszett és remélem, a továbbiakban is tetszeni fog a történet! Köszönöm, hogy írtál nekem!😘
      Két nap van még, úgyhogy szombat reggel hála égnek túl leszek ezen végre remélhetőleg. Köszönöm szépen!❤️

      Puszillak,
      Gabby

      Törlés
  2. Szia Gabby!
    Imádtam Márlon csaladjának bemutatasat. Az édes anyukájuk egy igazi tünemény, na és a fiúk...huha... 'Egyéni-sorozatgyártmányok :)' Marlonnal az êlen . csak is jo ertelemben.
    Imádtam ahogy Freya kiállt magáért és Marlonért.
    Imadtam ahogy Marlon nyugtatta Freyat.
    Na és Freya baratnőjd is nagy kedvenc ám!
    Köszönöm szépen, hogy ezt a részt is olvashattam!
    Nem tudom, hogy tul vagy e mar a szobdlin, de ha nem akkor kitartas. Utanna pedig lehetőségeidhez mérten pihenj egy nagyot és élvezd a nyarat!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves BezTina!
      Örülök, hogy kedveled őket, mert a következő történetekben még nagyobb szerepük lesz, ééés még Zara és Milan szála is vissza fog köszönni kicsit, de, hogy hogyan, az egyelőre még az én titkom.
      Én köszönöm, hogy olvasod a történetet és, hogy írsz nekem!☺️
      Még nem vagyok túl rajta sajnos, szombat reggel fogok vizsgazni az összes tárgyból egymás után. Utána pedig necces a pihenés, mert még lesznek dolgaim a továbbtanulással kapcsolatban és a munkával kapcsolatban is😄

      Ölel,
      Gabby

      Törlés
    2. Szia Gabby!
      Szurkolok! Sok sikert és kitartás!

      Törlés
  3. Óóó, édes istenem, én akkora egy idióta vagyok!
    Drága Gabby!
    Ne haragudj, hogy még csak most olvastam és írok, de jó ideje nem néztem a követett blogokat és három (!) héttel a kikerülése után vettem észre! Ez felháborító és szinte büntetni kéne!
    Csodálatos rész volt, imádom Marlont és ahogy viselkedett! A családját pedig már most megszerettem, és biztos vagyok benne, hogy a következő két történet is fantasztikus lesz! *.*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Peetagey!
      Emiatt ne magadat okold, én vagyok az, aki nagy sokára tudta csak hozni az új részt sajnos. :/
      Nagyon örülök, hogy tetszett a rész, és köszönöm, hogy írtál nekem!
      A Rodriguez családdal kapcsolatban pedig boldoggá tesz, hogy megkedvelted őket, mert még szerepelni fognak ebben a történetben, illetve a következő kettőben még nagyobb szerepük lesz! ;)

      Puszillak,
      Gabby

      Törlés