2019. június 13.

Pheonix

Drága Olvasóim és mindenki aki még erre téved!

  A bejegyzés címe nem véletlen, hiszen valóban olyan vagyok most, mint egy főnix madár - feltámadok hamvaimból, és visszatérek. (És nagyon menő egyébként, hogy az egyik történetem címe is egyben.)
  Több szempontból is magyarázattal, illetve információval tartozom nektek. Úgy gondolom, ennyi idő után nem pont a nyavalygásom érdekel titeket leginkább, így a bejegyzés első felében a történeteimmel, főként ezzel a trilógiával kapcsolatban olvashattok majd információkat, illetve néhány érdekességet. A második felében pedig nagyobb részben a magyarázatát annak, hogy miért tűntem el ennyire.

  Nos, ez a trilógia valóban nagyon fontos számomra, és aki ismer, tudja, hogy nem szokásom semmit félbehagyni. Most sem ez volt a cél. A Prisonnak már a végén járok, két fejezet és egy epilógus van vissza, illetve a Passion nyitásához is minden kész van, nagyjából két éve, vagy talán még több is, hiszen eredetileg az lett volna az első része a trilógiának. Illetve, részben a 2018-as évnek köszönhetően, a Phoenix már nem csak koncepcionálisan, hanem karaktereit és történetét tekintve is teljesen kész van, és sokkal igazibb lesz, mint eddig bármi, amit írtam. Nyilván a két karakter családja, emberi kapcsolataik fiktívek. Nova és Noel azonban a létező legigazibbak. Ők a volt barátom és én. Igen, ez is a tavalyi év egyik meghatározó része, amit lejjebb kifejtek majd. Nova egy az egyben az én személyiségemet fogja kapni, szépítés és ferdítés nélkül, míg Noel (akinek a neve már eleve az egyik volt barátomé után született amellett, hogy a kedvenc férfi nevem is) életem legnagyobb szerelmének a személyiségét kapja. Nem azt, ahogy mások látták őt, nem azt, ahogy ő láttatni akarta magát, de még csak nem is azt, aki a kapcsolatunk végén, illetve utána lett. Hanem azt, ahogy én ismertem őt, és ahogy mindennél és mindenkinél jobban tudtam őt szeretni ezen a világon. Pontosan ezért célom a trilógia befejezése. Csupán annyi a kérdés, hogy pontosan hogyan és mikor.

  Most pedig szeretnék átevezni kicsit személyesebb vizekre.
  A 2018-as év életem legszörnyűbb éve volt. Szinte mindent és mindenkit elvesztettem, aki/ami valaha is számított. Soha nem érzetem magam ennyire elveszettnek, magányosnak vagy éppen céltalannak. Gyakran olvastam itt a blogger közösségben lányok bejegyzéseit, akik depressziónak és végtelenül szomorúnak érezték magukat folyamatosan. Nem degradálva a problémáikat, innen üzenném, hogy nem vagytok igazán mélyen, amíg tudtok beszélni róla. Én hónapokon át magamban örlődtem és képtelen voltam beszélni ezekről, mert fájtak. Iszonyatosan, jobban, mint a fizikai dolgok valaha, pedig a térdeimnek és a lovaglás miatti halálközeli élményeknek köszönhetően sok fizikai fájdalommal találkoztam már ebben a majdnem 21 évben.
  Tudjátok ti is, hogy még gimi alatt nagyon nem szerettem volna, ha valaki megtudta volna, hogy blogolok. Nos, ez a félelem már a múlté. Most olyan személyes dolgokat fogok írni, amiből ha valaki ismer, az azonnal tudni fogja, hogy én vagyok. Illetve innentől fedőneveket sem adnék senkinek a bejegyzésben, mindenkit a valós nevén fogok említeni.
  2018-at eleve nem vártam. Nagyon rosszul búcsúztam az Óévtől, sok volt a konfliktus köztem és a barátaim között. Ezt akkor betudtam annak, hogy öt srácról beszélünk, akik mind itthon maradtak a szüleikkel Pesten érettségi után, míg én innen 250 kilométerre, Pécsre költöztem. Más irányba indult az életünk, ők nem akartak felnőni, én pedig akaratlanul is haladtam előre és előre az életemben. A tökéletesnek hitt életemben, amit tégláról téglára építettem magam köré. Szilveszterkor Balatonon voltunk az egyik srác szüleinek a nyaralójában, ami a rossznál is rosszabb volt. Egy volt osztálytársam, Anna is lejött velünk, akinek mint kiderült az első pillanattól kezdve unszimpatikus voltam már gimiben, ami ekkorra olyan szintre nőtte ki magát, hogy ő maga jelentette ki egy közös barátunknak, hogy ő mindent el akar venni tőlem, ami boldoggá tesz az életben. És nagyon jól sikerült is neki, mert iszonyat manipulatív. Újév első napján ugyanis a fiúk leültettek az ebédlőben és öten kezdtek el szimultán szidni engem. Azok az emberek, akiket én akkor hét éve a második családomnak tekintettem, akiknek az éjszaka közepén is felvettem a telefont, akik a legféltettebb gondolataikat és érzéseiket csak velem osztották meg. Annyira sírtam, hogy válaszolni sem tudtam nekik semmire, pedig nagyrészt apróságokat hoztak fel.
  Ezután következett egy márciusi incidens, mikor is a legjobb barátom, akit valóban úgy szerettem, mint a saját testvéremet, és akivel a Pécsre költözésem előtt heti hat napot töltöttem együtt, közölte, hogy nem szeretné, ha a huszadik születésnapján ott lennék. Mikor ezt elmeséltem a már feljebb említett Annával közös barátnak, megtudtam, hogy ez Anna műve. Nyilván... hiszen a legjobb barátom kúrja őt hónapok óta (mellesleg ez egy szánalmasan szomorú kapcsolat, amit nyolc hónapig titkoltak a saját baráti társaságukban is, és amiben a legjobb barátom ezt a gonosz ribancot az orra előtt csalta meg minden második nővel). Itt pedig eltört bennem valami. Eleve kértem őket, hogy bárkit is hoznak a társaságba, az ne ez a lány legyen, mert hét évig tönkretette az életemet gimiben. És nem tudtam egyszerűen feldolgozni, hogy egy ilyen jött-ment valaki fontosabb, mint a legjobb barátjuk. Nem érdekelte őket, hogy állandóan bánt engem valaki. Még ők hívták. És végül őt választották helyettem. Nem akartak már engem.
  Borzalmas érzés volt, de legalább Pécsen maradtak barátaim. Így csak két hetente jöttem haza, mert a családom azért hiányzott. Iszonyat jól mentek a vizsgák is, sokat buliztam, minden kerek volt. Aztán jött a nyár. Hazaköltöztem, ami miatt nagyon aggódtam, hiszen itthon nem igazán voltak barátaim a fiúk elvesztése után. Isten azonban erre is gondolt, hiszen pontosan egy éve ezen a napon megismertem azt az embert, akiről azt hittem, életem szerelme. Voltak kapcsolataim előtte is, voltam már szerelmes, de messze nem említhetők ezzel a szerelemmel egy lapon. Mikor először találkoztunk, Viktor egy idegesítő, tudálékos valakinek tűnt, aki bár barna hajú, zöld szemű, ami az abszolút zsánerem, alig magasabb nálam, és még csak a keze sem tetszett. Ő ekkorra már szinglivé tette magát, mert tudta én ki vagyok, és engem akart. Amiben a legjobb barátaink támogatták is, mert ők addigra már egy pár voltak. Kapásból offoltam. Ez után a születésnapom utáni napon, június 28-án találkoztam vele újra. Annyira bunkó volt, hogy közöltem, hogy ne szóljon hozzám, majd mikor megfogta a kezemet, hogy figyeljek rá, hozzátettem, hogy ne is nyúljon hozzám. Úgy köszöntem el tőle, hogy nála nagyobb faszkalapot nem ismerek ezen a világon. Másnap reggel egy hosszú-hosszú bocsánatkérő üzenetre ébredtem, ami után beszélgetni kezdtünk. Szünet nélkül végigbeszéltünk minden egyes napot, mindegy volt, mindegy volt, mit csinálunk éppen. De továbbra is barátként tekintettem rá. Majd egyik nap, mikor épp a városban voltam egy barátnőmmel, megtudtam, hogy ő és két barátja tőlünk két utcára vannak, így megkértem, hogy csatlakozzanak. Aznap este végig Biankával beszélgetett. Neki magyarázott, nevettette, és elmesélt az első kérésére egy történetet, amit velem nem osztott meg, hiába jött már fel többször is a beszélgetéseink során. Iszonyatosan féltékeny voltam, amiért nem velem foglalkozik legtöbbet, hanem egy másik lánnyal. Aznap este dőlt el, hogy többet szeretnék tőle. Mint később megtudtam, a legjobb barátnőm informálta is erről, és kiderült, hogy Viktor imponálni akart nekem azzal, hogy mennyire kedves a barátaimmal. Másnap elhívott az első randinkra. És itt kezdődött minden. Az álomrandimat szervezte össze, amiről nem akartam hazamenni. Akármit csinált, mindig úgy intézte, hogy minden nap tudjunk legalább tíz percre találkozni, felhívott, írt. Kérni sem tudtam volna többet. Majd mikor én Szegeden voltam egy barátnőmnél, lejött utánam, mert hiányoztam neki. Vezetett két órát, végigtáncolta velem az éjszakát, hazavezetett, majd dolgozott tizenegy órát. És egy rossz szava sem volt. Sőt. Ettől a dátumtól, július 21-tól számítottuk a kapcsolatunk kezdetét. A következő hónapok életem legszebb hónapjai voltak. El sem tudtam képzelni, hogy valakit minden tökéletlensége ellenére ennyire lehet szeretni. Annyira szerettem, hogy szinte már fájt. Minden időnket együtt töltöttük, nem csak egy pár voltunk, hanem legjobb barátok is. Tökéletes egység. Aztán én visszamentem Pécsre. Eleinte minden működött. Én három napot töltöttem lent, kettőt Viktoréknál, majd kettőt itthon, amikor Viktor volt nálunk. Lejött hozzám, volt, hogy eleve ő vitt le. Minden jó volt. Majd kitalálta, hogy vesz egy kutyát. A volt barátnőjével. Úgyhogy ne is jöjjek haza, mert nem lesz rám ideje. Innentől minden a kutyájától szólt. Meséltem neki a telefonban, ő pedig a kutyájához beszélt közben. Szörnyen rosszul esett. Főleg hogy nekem ez előtt két héttel altatták el a kutyámat, a kisbabámat, akitől még csak el sem tudtam búcsúzni, mert Pécsen voltam. És Viktor kicsit sem törődött azzal, hogy nekem ez még mennyire friss seb. Az meg csak a ráadás volt, hogy semmi nem volt jó, amit én mondtam a kutyatartásról. Bezzeg, amit a volt nője mondott, az szentírás volt minimum. Aztán egyszer a barátaival lejöttek Pécsre bulizni. Véletlenül pont akkor, amikor a barátnőimmel mentem volna. Egészen véletlenül. Nagyon rossz este volt, végigveszekedtünk, és akkor Viktornál tört el valami. Éreztem, hogy sok voltam neki. Ettől csak még inkább a kapcsolatunk került minden más elé számomra. Szépen lassan eltűntek mellőlem a barátaim, pedig még csak október elején jártunk. Majd jött az ősziszünet, amikor én két hetet töltöttem itthon, nagyrészt egy olyan tárgyat tanulva, ami a legnagyobb mumusom volt. Idegbeteg voltam tőle. Nagyon. Miután végigszenvedtem egy előadást, amire még tőlem kapta Viktor a jegyeket a születésnapjára, egy kicsike dolgon hatalmasat veszekedtünk. És akkor éreztem. Éreztem, hogy el fogom veszíteni, és bepánikoltam. Időt kért, amit meg is adtam, ám ez volt életem egyik legrosszabb döntése. Itt indult el a lavina ugyanis.
  Végigsírtam minden napot és éjszakát. Az összeset. Pedig tanulnom kellett volna még bőven. Nem ettem, nem aludtam, nem tudtam koncentrálni semmire. Alapjáraton 110 volt a pulzusom, ami mondjuk sportolásnál lenne normális. Szúrt a mellkasom, gyomoridegem volt. Egy falat sem ment le a torkomon, így másfél hét alatt 64 kilóról 56-ra fogytam. Két órát is alig tudtam végigaludni egyhuzamban. Egyszerre pánikoltam a biosz és Viktor miatt. Aztán eljött a nap, ami az abszolút legrosszabb, az összes eddigi napom közül. November 6. A biosz zh. Letették elém a lapot, és folyni kezdtek a könnyeim. Mindent megtanultam, kívülről fújtam az idegrendszert magyarul és latinul, de mikor megláttam a kérdéseket, éreztem, hogy ide a világ minden tudása sem elég. Végül 54%-kal átcsusszantam. Épphogy. Azonban a feketeleves még hátra volt. Zokogva hívtam fel Viktort, hogy milyen rossz lett. Alig tudtam beszélni, annyira sírtam, de megkértem, hogy ha szakítani akar, akkor mondja ki, mert én nem bírom ezt, ne kínozzon tovább. Én nem fogom tudni kimondani, mert mindennél jobban szeretem és szerintem megoldhatók a problémáink.
  És ekkor kimondta. Szeret, de már nem akar velem lenni.
  Én nem viccelek, soha, soha, soha semmi nem fájt még ennyire. Nem voltunk sokat együtt, de ő volt a másik felem. Senkit nem szerettem ennyire. Azt hittem révbe értem, hiszen megvan a férjem, a gyerekeim apja, a lelkitársam. De elvesztettem őt. Az egyetlen embert aki igazán számított. Annyira fájt, hogy csak feküdtem az ágyon magzatpózban, zokogtam, hüppögtem és a tőle kapott plüss huskyt, a Pingvinemet öleltem. Úgy éreztem megszakad a szívem. Fizikailag fájt. Nem tudtam megmozdulni sem, nem tudtam gondolkozni. A könnyeim megállíthatatlanok voltak, a párna maga is full átázott a huzat alatt.
  És ez hónapokig így ment. Könyörögtem neki, hogy hozzuk rendbe, semmi sincs veszve, de hajthatatlan volt. Majd megtudtam az okot is. Olyan emberré vált, amit mindennél jobban megvetek. Szörnyű dolgokat mondott rólam a hátam mögött. Olyanokat, amiket nem lehet megbocsátani.
  A november és január közötti időről nem sokat tudok mondani. Pánikrohamaim voltak.Nem tudtam Pécsen megmaradni. Fájt Viktor hiánya, amin nem tudtam túltenni magam, és konkrétan fürödtem az önsajnálatban. Annyira mélyen voltam a depressziómban, hogy olyan dolgokon gondolkoztam, amiken amúgy sosem. Többek közt, hogy van-e egyáltalán valami célja az életemnek. Szeret-e engem bárki, hiszen a bajban a nagy barátaim közül senkire nem számíthattam. Hogy miért maradok mindig egyedül, mikor én mindenkinek csak a legjobbat akarom és teljes szívből szeretem az embereket. Nem tudtam megmondani milyen a személyiségem. Nem volt egy jellemvonás sem, amire azt mondtam volna, hogy igen, ez én vagyok. Semmi nem passzolt hozzám, és semmihez nem volt kedvem. Két dolgot éreztem összesen. Néha fájdalmat, néha ürességet. És esküszöm a fájdalom volt még a jobb, mert akkor legalább megvolt az az illúzió, hogy képes vagyok érezni valamit. Az ürességnél nincs rosszabb. Teljes nihil. Nincsenek gondolatok az ember fejében, vagy érzések a szívében, de még csak fizikai fájdalom sem. Ezért feszegetni kezdtem a határaimat. Az egyetlen dolog, ami lekötött az edzés volt. Gyilkos edzéseim voltak. A teremben mindenki azt nézte, meddig bírok 12-es fokozaton futni a futópadon bekötött térddel, mert nyilván a térdeim is rosszabbodtak. Mikor éreztem, hogy fáradok, magasabb fokozatra tettem. Addig hajtottam magam minden egyes alkalommal, amíg már szinte összeestem a fáradtságtól. Hátha akkor elmúlnak a rémálmok, és tudok 2 óránál többet aludni. Nyilván nem így volt. És az éjszakák voltak a legrosszabbak. Mert nappal a szüleim mindent megtettek, hogy lefoglaljanak, éjjel azonban egyedül maradtam a gondolataimmal. Vagy éppen az ürességemmel.
  Január elején otthagytam az egyetemet. Nem bírtam ezt a kibaszott nagy liberalizmust, mert egy elkorcsosult változatát képviselik Pécsen, ami nem egészséges kicsit sem. Aztán úgy döntöttem, ezt a szakot máshol sem folytatom, mert haszontalan, nem tanultam semmi értékelhetőt, nem megy, és nem is illik hozzám.
  Itt elkezdett picit felívelni a dolog. Munkát kerestem, ami lefoglalt hála égnek. Megszüntettem az összejárogatásokat Viktorral. Új legjobb barátnőm lett, aki médium is. Na ez mondjuk nagyon meglepett, de elképesztő dolgokra képes valóban, amik nagyon sok dolgot bizonyítanak. Ő mondta nekem két ünnep között még talán az egyik legbíztatóbb dolgot. Azt az egyetlen dolgot, ami miatt kihúztam magamat a hajamnál fogva a gödörből. Azt mondta, hogy a fentiek humora keserédes- előbb elvesznek mindent, amit szerettél, majd sokkal jobb dolgokat és embereket adnak helyette. És ne aggódjak, nem fogok egyedül maradni (a magány volt ugyanis mindig a legnagyobb félelmem), két év múlva az igazi lelkitársam visszatér az életembe, és ő lesz az igazi számomra. Szóval valaki, akit ismerek.
  Mostanra újra egyenesbe hoztam nagyrészt az életemet. Elengedtem Viktort, randizok (meglepően sokat, mert most tényleg mindenki megtalál), edzek, dolgozom, illetve ősztől egy új szakra, gazdálkodás menedzsmentre fogok járni. Két dolog hibádzik összesen. Az egyik, hogy továbbra sincsenek barátaim. Vagyis nem annyi, amennyivel n komfortosan érezném magam. Illetve a párkapcsolat. Nos, pont tegnap derült ki, hogy mikor végre van egy srác, aki engem is megfog, nem vevő rám, mert nem feküdtem le vele elsőre. Nos, nem meglepő igazából, mégis szomorú, hogy megint bedőltem a "valami komolyan szeretnék már" kártyának. És bár szomorú vagyok miatta, hiszem, hogy ha dolgunk van egymással, akkor úgyis egymás útjába fogunk még kerülni valamikor.

  Végtelenül hosszú elbeszélésem lényege, hogy megtanultam sokkal jobban értékelni a dolgokat. Még egy átlagos nap is jó, hiszen nem történt semmi rossz. A család a legfontosabb, hiszen ők vannak ott nekünk minden helyzetben. A barátságban nem számít mennyire különbözünk, ha lélekben hasonlítunk. És semmi sem állandó. Mindent és mindenkit addig kell értékelni, amíg velünk van vagy amíg tart, hiszen, ha elmúlik, kár lesz már sírni utána. És a legfontosabb: az igazi boldogság nem jön könnyen. Sok nehézséget kell leküzdenünk az úton, amíg megtaláljuk, de hinnünk kell benne, hogy menni fog, hiszen ez az egyetlen erő, ami a megfelelő irányba terelhet minket az életünk során.


Köszönöm mindenkinek, aki végigolvasta ezt!
Életem legnehezebb, egyben legvalódibb írása volt, és jó érzés kiadni magamból, és megosztani olyanokkal, akik minden rossz ellenére kitartottak mellettem és a történeteim mellett.
Köszönöm, hogy vagytok nekem!

U.i.: Készülőben az új fejezet, remélem hamarosan hozni is tudom már nektek.

Puszillak titeket,
Gabby

3 megjegyzés:

  1. Szia!
    Igazán, örülök, hogy ennyi minden után levontad a saját magad tanuságát...és talpon vagy. :) ! Hajrá szurkolok, hogy minden a lehető legjobban alakuljon minden téren! Ha nem bánod elárulnêk én is vmit ami eszembe jutott az írásod olvasása alatt: Évek óta ekkêp élem az életem: a boldogságból kevés van, a szomorúságból több ezért a boldog pillanatokat el raktározom és olykor olykor előveszem. Hiszem, és "vallom", hogy Minden okkal törtênik és a sors " majd terelget!" ..és még valami ha jön valami mindig eszembejut, hogy oké..ez van..de ezen meg ezen túl vagyok .akkor ez az "akadály" se akadály :)

    Tiszta szívből örülök, hogy leirtad a fentieket, mert -gondolom ên- ez saját magad számára is rengeteget bizonyit!

    Az írásaidat pedig továbbra is kíváncsian várom!
    Jó êjszakát,teljen csodásan a heted hátralévő része!
    Szia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. *a minden okkaltörtênikhez-és mindennek van pozitiv oldala..mások világitottak rá, hogy ha van valami negatívum vagy azonnal vagy kis idő mulva oda rakom mellé a valós pozitívumot..mert valóban mindennek két oldala van :)

      Törlés
  2. Annyi mindent tudnék mondani minderről, de úgy érzem, a szavak nem adnák vissza kellőképpen a gondolataimat. Úgyhogy csak azt szeretném, ha tudnád, hogy nem vagy egyedül a sötétben. Éjjel-nappal abban bolyongok, és nekem sem fogja senki a kezemet.

    VálaszTörlés